14.rész

Sziasztok!:)

Sajnálom, hogy múlt héten nem hoztam új részt, de ez is nagyon nyögve nyelős lett. Az elmúlt egy hétben elgondolkoztam,lehet, hogy rövidebb időre szünetelni fog a blog amíg össze szedem magam, esetleg bezárom ha nincs nagy érdeklődés. Ha tetszett ez a rész, iratkozz fel, kommentelj vagy pipálj! Nagyon jól esne egy kis vissza jelzés. Ha van valami kérdésed itt nyugodtan felteheted:http://ask.fm/malnacska 

Jó olvasást!
 Nonci.xx

Minden egyes repülésnél hatása alá kerít a félelem, de most végre érzem, hogy itthon vagyok. Nem ez az igazi otthonom, de itt érezem az otthon valódi jelentését, még akkor is, ha nem itt nőttem fel. A magángép hajnali 3 órakor érinti Budapestet, így elkerüljük a rajongókat és a tömeget. Több mint másfél órás autókázás után meg is érkezünk.
- Nem hiszem el, hogy te vezettél egészen idáig és még mindig nem tévedtünk el – nevet Harry, amikor kiszállunk a kocsiból.
- Honnan tudod, hogy jó helyen vagyunk? – vigyorogok.
- Bízom benned – húz magához és egy gyors puszit lehel ajkaimra. – Hova is hoztál? – néz körbe
- Ezt a nyaralót még a középiskolás ballagásomra kaptam, mindig itt lógtunk a barátaimmal – húzom magam után, ahogy felismerem a jó öreg ösvényt.
- Biztos ne vigyelek? – kérdezi. – Dr. Peterson azt mondta, még nem erőltetheted meg magad – hangjából tökéletesen kivehető az aggódás. Már legalább egy hete lekerült rólam a gipsz, Harry még mindig féltve óv, minden egyes lépésnél.
- Szólni fogok, ha fáj – motyogom, inkább magamnak, mintsem neki. Előkeresem a kulcsot, majd kinyitom a bejárati ajtót, és egy mozdulattal felkapcsolom a villanyt. Egy kis folyosó vezet a nappaliba, amit egy hatalmas lépcső választ el az emelettől, ahol a háló-, és a fürdő szobák kapnak helyet.
- Minden apró kis mozdulatból látszik, hogy te csináltad – néz körbe Hazz.
- Ismersz – ragadom karon, majd a lépcső felé kezdem húzni. – Remélem nincs ellenedre, ha nem adok külön szobát, ugyanis mindig együtt alszunk – tárom ki előtte a régi kuckóm ajtaját. - Pakolj le, szeretnék mutatni valamit – tolom be a szobába, miközben izgatottan várom, hogy kövessen.
- Hogy felpörögtél – nevetet fel édesen. – Nem gondolod, hogy előbb aludni is kellene – dörzsölgeti a szemét, miközben megpróbál elnyomni egy ásítást.
- A repülőn is aludtál, de fáradtan semmire se megyek veled. 
- Ne haragudj! Utána ígérem, egy percig sem hagylak majd békén – húz magához. Karjait a derekam köré fonja, arcát pedig a hajamba temeti. – Azt hiszem, sosem fogom megszokni az állandó utazást és az időeltolódást.
- Csak egy órával van később.
- Pedig többnek tűnik – húzza el a száját.
- Feküdj le, mindjárt jövök – noszogatom az ágy felé, s már indulnék is,de ismét a karjai fogságában találom magam.
 - Hova mész? – arca hirtelen válik kétségbeesetté.
- Csak lekapcsolom a villanyokat, lent és bezárom a bejárati ajtót – kuncogok. Amikor meggyőződik róla, hogy lent még mindig van némi fény, utamra enged. A földszintre sétálok, s miután a földszintet sötétség borítja, gyerekes módon kezdek el futni az emelet felé. Az utolsó lépcsőfokot is elhagyva, apró lüktetést érzek a pár hete még sérült lábamban, így masszírozni kezdem, mielőtt visszamennék Harryhez. Miután enyhül a fájdalom, mosolyt erőltetek az arcomra, ami a szobámba lépve, őszinte mosollyá alakul, ahogy egy kis kupacot vélek felfedezni kedvenc helyemen.
- Olyan aranyos vagy, mint egy kiscica – nevetve bújok karjaiba.

- Nem, hogy örülnél, hogy hagyok neked helyet – húzza fel az orrát.

- Aludhatok a kanapén is, vagy akár egy másik szobában, ha nem férsz el – már másznék ki az ágyból, amikor a karomnál fogva finoman visszaránt.

- Attól én még veled megyek – orrát az arcomhoz dörgöli, mire muszáj elmosolyodnom.

- Még mindig nehéz eset vagy Styles – mászom közelebb hozzá.

- Én is szeretlek Evans – simít végig az arcomon.

Már félig alszom, amikor halk dúdolást vélek felfedezni magam mellől. Harry dúdol.

,, Baby you light up my world like nobody else…
…But when, you smile at the ground it ain’t hard to tell,
You don’t know,
Oh oh,
You don’t know you’re beautiful.’’ Szeretlek Emily! – búgja édesen a fülembe, miközben az arcomra egy finom puszit lehel.

- Én is szeretlek Harry! – lágy puszit adok nyakára.

Reggel 8 órára sikerül elaludnunk, de még így is rengetegszer felébredek valami miatt, ugyanis Harry mellett nem lehet megmaradni egy ilyen apró ágyon, vagy túl erősen szorít magához, vagy csak másodpercek választanak el attól, hogy megöleljem a padlót. A harmadik ilyen eset után, a karjai közé csúsztatom a párnámat, hogy ne érezze magát egyedül még álmában sem, én pedig a szomszéd szobába indulok. 

Órákkal később kiabálásra ébredek, valaki az én nevemet kiáltja, majd lábdobogás hallatszik a lépcsőről, ismét kiáltások töltik meg a házat, amit újabb lábdobogások követnek.  A folyosó túl oldaláról ajtócsapkodások zavarnak a csendbe, amik közelednek. Hirtelen kicsapódik az én ajtóm is, lustán emelem fel a fejem a párnáról, a pillantásom pedig megakad Harryn, aki egy szál bokszerben ácsorog az ajtóban, kétségbeesett arccal. Felém indul, s amikor már elég közelinek érzi, beugrik mellém az ágyba.

- A frászt hoztad rám, végig túrtam miattad az egész lakást, még a kiabálásomra sem reagáltál – ölel magához.

- Gondoltam – vigyorogok büszkén, amikor sikerül össze raknom a dolgokat. – Nem hagytál aludni – biggyesztem le a szám. Válaszul csak felhúzza szemöldökét, elmosolyodik, majd szép lassan megcsókol.

- Szeretem az ilyen reggeleket – bújok hozzá.

- Nekem is tetszene, ha nem hoztad volna rám a frászt, amúgy is már két óra is elmúlt – tűr el egy tincset a fülem mögé.

- Az csak a bosszú volt – nevetek. – Meddig maradsz?
- Ezt, hogy érted? Te nem jössz velem haza? Ennyire nem bírsz megmaradni mellettem? – záporoz a kérdéseivel.

- Nem tudom Hazz. Nektek lassan kezdődik, a turné én pedig nem tudom, mit kezdenék magammal. Londonban nem maradhatok, megőrülnék akkora házban egyedül, most egy kis időre jó itt lenni meglátogatom a barátaimat és apámat aztán visszamegyek Holmes Chapel-be anyuékhoz.

- Miért nem jössz velünk a turnéra?

- Egymás agyára fogunk menni, emlékezz vissza a táborra – simítotok végig az arcán. – De találkozni fogunk, el fogok menni pár koncertre, ígérem – apró puszival hintek ajkaira.

- Kérlek, csak addig maradj velem, amíg elkezdődik a turné Londonban – látom rajt, hogy a sírás határán áll, de nem akarok a nyakán lógni egész életében, szükségünk van néhány külön töltött napra is mint régen. Fáj Őt szomorúnak látnom, bár én sem vagyok a legboldogabb állapotomban, de tudom, hogy a fiúk ott lesznek mellette, és vigyázni fognak rá.

- Rendben, de csak amíg Londonban lesztek, aztán elköszönök a fiúktól is és visszajövök, aztán amikor lesz rá lehetőség utánatok megyek – próbálok erős maradni, de a könnyek már az én szemeimet is marják
- Rendben – megadóan bólint, majd arcát a hajamba fúrja. – Mi ez a férfi szag? Kivel voltál itt amíg én a te ágyadban aludtam? – fintorog, én pedig miután körbe nézek, felnevetek.
- Tudod, nem csak lányok laktak itt, a középiskolás éveim alatt – húzogatom a szemöldököm. – De egy sráchoz sem vonzódtam úgy, mint hozzád – simítok végig a karján.
- Azért vagy a szobájában? – szemöldökei flegmán vándorolnak a homlokára.
- Azért vagyok a szobájában, mert ez az első, ami az utamba került, ahogy kijöttem az enyémből – szünetet tartok. Arca szép lassan kisimul, én pedig kezemet arcára helyezem, mire megfogja, s a tenyerembe csókol. – Aranyos vagy, amikor féltékenykedsz.

Egy hirtelen mozdulatnál fogva felpattan, és a hátára kapva fut át a szomszéd szobába.

- Vedd fel a fürdőruhád! – utasít, majd elhagyja a szobát.

- Minek? – kiáltotok utána, de nem válaszol. Mint az később is kiderül, Harry a Balatonra tervezte a ma délutáni programot, legalábbis amennyi maradt belőle. Miután megismerkedik a Magyar Tengerrel és kipiheni magát a napon is, már jócskán sötétedik, amikor visszaindulunk a lakáshoz. Az idő maradék részét filmnézéssel töltjük. Szeretek Harryvel külön lenni az emberektől. Ilyenkor mindig olyanok vagyunj, mint régen, Ő ismét csak egy hétköznapi srác, aki után nem bomladoznak a lányok, én pedig ismét önmagam lehetek. Nem kell oda figyelnem, hogy mit teszek és mit nem, csak csinálom a megszokott hülyeségeket, amin a göndör elég nagyokat nevet. Tudom, hogy nyugodtan vele mehetnék a turnéra, de félek, hogy hamarabb ráunnánk egymásra, így hiába okoz szinte már fizikai fájdalmat hiánya, tudom, hogy nem mehetek vele.