17.rész

Sziasztok:) 

Meghoztam a következő részt, kicsit rövidebb lett mint szokott, de remélem tetszeni fog. Köszönöm az eddigi vissza jelzéseket, nagyon jól estek és már a 3000. oldalmegtekintést is megvolt.
Hagyjatok magatok után nyomot és jó olvasást!:)

Nonci.xx

Másfél év alatt az életem teljesen megváltozik, kifordulok önmagamból. A hajam ismét vörös, bulikból bulikba csöppenek, ismét többször nyúlok az alkoholhoz és a cigihez, sőt még a drogot sem vetem meg. Ez idő alatt egyszer sem beszéltem Harryvel vagy bármelyikükkel, pedig tudom, hogy rengetegszer kereshettek. A múltam ismét előtört belőlem és árnyékként követ. Sosem voltam büszke magamra, főleg nem ebben az állapotban, így Harryéknek soha sem meséltem erről.Délután 3 óra van. Fáradtan és másnaposan fekszem a takarók és párnák sokasága között. Egy újabb átmulatott éjszakán vagyunk túl. 

- Hé, Mil! Tudod, mi jutott eszembe? – ront be az ajtón szőke barátnőm. Nem látom rajt az esti buli nyomait pedig hozzá képest én semmi voltam.
- Mondjad – nyögöm a párnám alól.
- Emlékszel, régen mennyit rajzoltunk? A srácok megkeresték a régi állványokat is, gyere le kicsit, kíváncsi vagyok mennyit felejtettél – noszogat, majd mielőtt még válaszolhatnék, becsapja az ajtót.
Megdörzsölöm az arcom, a szekrényemhez lépek, egy fekete cicanadrágot választok, egy fehér bő felsővel. A fürdőszobában bő vízzel megmosom az arcom, majd kontyba kötöm a hajam. Nincs elég bátorságom a tükörbe nézni, így amikor végezek, elindulok a földszintre. A konyhában még beveszek egy fájdalomcsillapítót, majd az udvar végén lévő kis faházhoz indulok, ahová kis kőlapok mutatják az utat. Ahogy belépek a kis házba, megcsap a festék illat, az emlékek pedig elöntenek, ami megmosolyogtat. Imádtunk rajzolni, ezért alakítottunk ki egy kisebb házat, ahol zenét hallgatva, kedvünkre tudunk alkotni, ha ihletet kapunk.
- Te aztán szét vagy csapva! – nevet ki Zita, amikor megtalálom őket.
- Ennyire durva a helyzet? – kérdezem, kissé meglepődve.
- Csak poén volt – mosolyog Bence, bár tudom, hogy valamilyen szinten mégis igazat mond. A kis házban lévő hifi berendezésből már halkan, szól a zene, amikor körbe sétálok, azonban én mégis a saját telefonomat használom. A kis sarokba megyek, ahol az én műveim vannak. Mosolyogva lapozom át a régi festményeimet. Egy lapot feszítek ki az állványomra, elindítok egy Miley Cyrus számot, ceruzát fogok a kezembe, végül alkotni kezdek. A színeket porpasztellel viszem fel a lapomra, majd két óra múlva kész is leszek. Pár apró simítgatás után fixatívval rögzítem a munkát, majd a többiek elé állítom a kész alkotást.
- Úristen Emily! Te semmit sem változtál, még mindig el tudsz bűvölni – mondja Jázmin, miután feleszmél.

Másfél év alatt az életem teljesen megváltozik, kifordulok önmagamból. A hajam ismét vörös, bulikból bulikba csöppenek, ismét többször nyúlok az alkoholhoz és a cigihez, sőt még a drogot sem vetem meg. Ez idő alatt egyszer sem beszéltem Harryvel vagy bármelyikükkel, pedig tudom, hogy rengetegszer kereshettek. A múltam ismét előtört belőlem és árnyékként követ. Sosem voltam büszke magamra, főleg nem ebben az állapotban, így Harryéknek soha sem meséltem erről.

Délután 3 óra van. Fáradtan és másnaposan fekszem a takarók és párnák sokasága között. Egy újabb átmulatott éjszakán vagyunk túl. 
- Hé, Mil! Tudod, mi jutott eszembe? – ront be az ajtón szőke barátnőm. Nem látom rajt az esti buli nyomait pedig hozzá képest én semmi voltam.
- Mondjad – nyögöm a párnám alól.
- Emlékszel, régen mennyit rajzoltunk? A srácok megkeresték a régi állványokat is, gyere le kicsit, kíváncsi vagyok mennyit felejtettél – noszogat, majd mielőtt még válaszolhatnék, becsapja az ajtót.
Megdörzsölöm az arcom, a szekrényemhez lépek, egy fekete cicanadrágot választok, egy fehér bő felsővel. A fürdőszobában bő vízzel megmosom az arcom, majd kontyba kötöm a hajam. Nincs elég bátorságom a tükörbe nézni, így amikor végezek, elindulok a földszintre. A konyhában még beveszek egy fájdalomcsillapítót, majd az udvar végén lévő kis faházhoz indulok, ahová kis kőlapok mutatják az utat. Ahogy belépek a kis házba, megcsap a festék illat, az emlékek pedig elöntenek, ami megmosolyogtat. Imádtunk rajzolni, ezért alakítottunk ki egy kisebb házat, ahol zenét hallgatva, kedvünkre tudunk alkotni, ha ihletet kapunk.
- Te aztán szét vagy csapva! – nevet ki Zita, amikor megtalálom őket.
- Ennyire durva a helyzet? – kérdezem, kissé meglepődve.
- Csak poén volt – mosolyog Bence, bár tudom, hogy valamilyen szinten mégis igazat mond. A kis házban lévő hifi berendezésből már halkan, szól a zene, amikor körbe sétálok, azonban én mégis a saját telefonomat használom. A kis sarokba megyek, ahol az én műveim vannak. Mosolyogva lapozom át a régi festményeimet. Egy lapot feszítek ki az állványomra, elindítok egy Miley Cyrus számot, ceruzát fogok a kezembe, végül alkotni kezdek. A színeket porpasztellel viszem fel a lapomra, majd két óra múlva kész is leszek. Pár apró simítgatás után fixatívval rögzítem a munkát, majd a többiek elé állítom a kész alkotást.
- Úristen Emily! Te semmit sem változtál, még mindig el tudsz bűvölni – mondja Jázmin, miután feleszmél.

Mint kiderül, nem csak én maradtam le az ebédről, és másnaposságra hivatkozva senkinek sem volt kedve főzni, amíg én az igazak álmát aludtam, így a pizza rendelésnél maradunk. Az esti programot szervezzük, amit a csengő szakít félbe, Bence pedig felpattanva szalad is az ajtóhoz.

- Átaludtam valamit? – tudom, hogy készülnek valamire.
- Csak fordulj meg! – mosolyog Viki, miközben a hátam mögé mutat. Nem merek megfordulni, de kénytelen leszek, ha tudni szeretném, mit találtak ki. Bence áll mögöttem egy kis kutyával a kezében.
- Boldog Névnapot! – ölelnek magukhoz.
- Istenem srácok, köszönöm. Hihetetlenek vagytok – bújok szorosan az ölelésükbe. A szép tavaszi délután meglehetően nekünk kedvez, így délutánra kutyasétáltatást tervezünk. Az idő hamar elmegy, fáradtan érünk haza, s esti zárásnak ismét előkerül az alkohol. Már jó pár üveg kiürül, amikor fáradtságra hivatkozva hagyom ott a társaságot. Szép lassan felbotorkálok a lépcsőn, s utam először a fürdőszobába vezet. A meleg víz kicsit kijózanít, így eszembe jut Harry. Nagyon régen beszéltem vele. Elzárom a vizet, törölközőbe csavarva léptek ki a kabinból. Gyorsan felöltözöm, és a szobámba sietek.
- Nem számítottam vendégre – mosolygok Danira, aki az ágyamon ül. A fürdőszoba ajtóból érezem az erős alkoholt, amit magából áraszt, fájni fog ez neki reggel.
- Itt aludhatok? – kérlel, ártatlan arccal.
- Megint nem tudsz felmászni az ágyadba? – nevetem el magam.
- Persze, hogy nem – morog.
- Itt aludhatsz – Danival mindig is jóban voltam. Régen, ha nem tudtunk aludni, mindig egymással lógtunk, ami mostanában ismét előjött, talán ő volt az én itthoni Harrym. Az ágyamba mászik, amíg én lekapcsolom a villanyt, majd én is követem. Kezét a derekamra csúsztatja, így húz közelebb magához.
- Szeretlek Emily! – puszil arcon, amit betudok a túlzott alkohol fogyasztásának
- Én is szeretlek, de ha éjszaka a nyakamba mersz hányni, bele folytalak a hányásodba – motyogom, mire csak egy újabb morgással fejezi ki nem tetszését. Előkeresem a telefonomat, majd írok egy üzenetet Harrynek ,Hiányzol.<3’. A héten talán most feküdtünk le a legkorábban, ugyanis még csak 11 óra van. A maradék alkoholtól hamar elnyom az álom.
A kellemes alvásból a csengő ébreszt fel. A telefonom kis fénye beborítja az egész szobát. Amikor sikerül hozzá szoknom az erős fényhez,az órára pillantok. Hajnali 4. Nem tudom, ki tévedhetett ide ilyenkor, de biztos fontos lehet, ha így rátenyerelt a csengőre. Amikor meggyőződöm, hogy senki sem nyitja ki az ajtót, kimászok a meleg ágyamból és a lépcsőhöz sétálok. Még sötét és csend van, csak a csengő folyamatos csörömpölése zengi be a házat. Szép lassan a többiek is kijönnek a szobáikból. Értetlen és álmos arccal figyelik egymást. Lesietek a lépcsőn és meg sem állok az ajtóig, mielőtt valaki kifejezné nem tetszését az emeletről. Matatni kezdek a zárban, hogy be tudjam engedni a váratlan vendégünket. A kis csörömpölésre abba hagyja a csengő kínzását, mire elfordítom a kulcsot a zárban, kezemet pedig a kilincsre helyezem. Nem tudom, ki van az ajtó másik oldalán, féltem mégis kíváncsi vagyok. Szép lassan kinyitom az ajtót, s elakadt a szavam. Egy meg gyötört arcú ismerőssel találom szembe magam. A sötétben is képes vagyok felismerni Őt. Megváltozott az utolsó találkozásunk óta, ahogy én is. 
- Mit keresel itt? – kérdezem, amikor visszanyerem a hangomat.
- Érted jöttem – válaszolja. Mozgolódást érzékelek az emeletről. Beszélni szeretnék, de nem jött ki hang a torkomon, csak esetlenül állunk egymással szemben.
- Gyere be – tárom ki jobban az ajtót. 
- Már meg sem ölelsz? – kérdezi, ahogy beljebb lép. Nem bírom tovább, könnyeimnek utat engedve borulok a nyakába.