8. rész

Nincs kedved holnap találkozni?  Sean.xx – többször is elolvasom, azonban mégsem bírom felfogni, hogyan volt képes megjegyezni a számomat.

- Ugye nem mész el vele? – Harry hangja zökkent ki a gondolkozásomból, mire összerezzenek.
- Miért zavar ez téged ennyire?
- Mert már a parkban is bámult, még le is álltál vele beszélni. Nézd, nem akarok bele szólni az életedbe, de mint legjobb barátod azt mondom, ne menj. Nem bízom benne, rossz előérzetem van.
- Szerintem pedig inkább bennem nem bízol – mondom, kissé ingerültem, majd az üres poharamat felkapva, a konyhába sietek. Nem tudom kinek is szólhatnék, végül Zayn mellett döntök.
Ki tudnál jönni picit a konyhába? – pötyögöm be a rövid üzenetet, aki pár perc múlva már előttem toporog.
- Mi történt a veszekedés óta, hogy már nem is Harryt hívod? Ugye jól vagy, és nem tettél semmi kárt magadban? – zúdítja rám a kérdéseit, majd egyből a karomat kezdi vizsgálni.
Nem, csak kiborultam. Nem is akartam találkozni azzal a gyerekkel, Harry pedig már egyből kombinál – szabadkozok egyből – Még mindig a kanapén ül?
- Tudod, mennyire aggódik érted? Egyikünk sem találta szimpatikusnak, csak nem mondtuk el, mert nem tudtuk mi a véleményed róla – aranyos, ahogy Harryt védi, s ezzel együtt valahogy én is megnyugszom.  – Egyébként, nem. Ahogy te a konyhába, ő a szobájába sprintelt, duzzogni. Miért nem beszélitek meg ezt az egészet?
- Nem tudom. Jelenleg nincs kedvem vele beszélni – húzom el a számat.
- Ez volt minden, amit mondani szeretnél, vagy jól látom, hogy van más is? – emeli égnek a szemöldökét. Emlékszem régen, mennyire nem jöttünk ki Zaynel, most pedig minden egyes apróságot képes felfedezni bennem, hiába is szeretném elhitetni, mindenkivel, hogy minden tökéletes. Lesütött szemekkel, motyogom el egyetlen kívánságomat, majd összeszorított fogakkal várom a válaszát.
- Szó sincs róla. Mil, ezzel nem oldasz meg semmit, nem lesz jobb a helyzet, és az asztmádnak sem teszel jót – szemei kikerekednek, miközben végtelen kioktatásba kezd. Tudom, mennyire nem kellene ezt tennem, de ha azt szeretné, hogy beszéljek Harryvel, le kell nyugodnom, s némi gondolkozás is rám fér, így rövid unszolás után beadja a derekát. Szemeit behunyva, hosszan fújja ki a levegőt, majd a kezembe csúsztatja a kis dobozkát.

- Első és utolsó alkalom, rendben?- ölel magához. – Ha nem akarod, hogy a többiek megtudják, és gondolom, nem akarod, hagyd magadnál és majd dobd be a szobámba – ereszt el egy féloldalas mosolyt.
- Köszönöm Zaynie – apró puszit nyomok, kissé borostás arcára, majd együtt indulunk el a nappaliba, de amíg ő levágódik a többiek közé, én elmarok egy pokrócot és az udvar felé sietek.
- Hova megy pokróccal, ilyen sötétbe? – hallom Liamet, de Zayn azonnal megvéd, miszerint, ő küldött ki, hogy lenyugodjak, és semmi szükség a felügyeletemre sem.

Miután az üvegajtót is visszatolom, csak állok és bámulok. A fiúkat nézem, akik jókat nevetnek egy poénon, s mindössze csak Zayn tudja, miért is jöttem ki valójában. Sokszor elgondolkozom, milyen lenne az életem nélkülük. Ha nem ismertem volna meg Harryt még az oviban, vagy Simon nem csinált volna belőlük csapatot, bárhogy is gondolom a vége mindig ugyanaz. Unalmas, üres életem lenne, és nem ismerném ezeket a csodabogarakat, akiket most a barátaimnak nevezhetek. Én sosem viszonyultam hozzájuk úgy, hogy ők híresek, hiszen Harryt kiskorom óta ismerem, így könnyebben ismertem a fiúkat is. Kivétel nélkül szeretem őket, és tudom, hogy bármi is történjen, ki fogok állni mellettük. Még a göndörkéért is, aki miattam duzzog a szobájában. Egy ideig csak ülök az egyik műanyag széken, már szinte sikerül lebeszélnem magam, de mégsem vetem el ezt az ötletet. Kinyitom a dobozt, egy szálat az ajkaim közé szorítok, elmarok egy öngyújtót az asztalról, majd meggyújtom a számban fityegő cigarettát. Egyáltalán nem vagyok büszke magamra, de az élet hibák nélkül, teljesen unalmas lenne. Nagyokat szívok, s hagyom, hogy a nikotin végig áramoljon bennem, miközben elbambulok a füst, csodálatos táncán a kissé csípős levegőben. Hirtelen pattanok fel, amikor eszembe jut, hogy ezt a többiek bentről mennyire tökéletesen láthatják, bár takarásban ülök, de ha én nem is a füst biztosan szemet szúr, így a kertbe sietek, ahol fel-alá mászkálok, majd egy idő után leülök.

 Hamar megnyugszom, s már nem is Harryn gondolkozom. Ahogy a füsttel szórakozom, felröppenek előttem a régi sötét, néhol mégis csodálatos múltam képei, amiről, talán nemhogy Harry, de senki sem tud. Nem vagyok büszke arra a korszakomra, de Harry a karrierje miatt nem lehetett velem, nekem pedig eszem ágában sem volt az útjába állni, így megpróbáltam új barátokat szerezni, úgy tűnik nem jártam sikerrel, viszont ahogy a fűben fetrengek, sikeresen megvilágosodom, hogy bármi is történjen, szükségem van Harryre.
Miután elszívom a szálat, kicsit még várok, hiszen a bandából Zayn kivételével Liam és Louis is dohányzik, ezen kívül nem hiszem, hogy Niall vagy esetleg Harry se ismerné fel ezt a jellegzetes szagot, amit most én is magamból árasztok. Már szinte elalszom, amikor rájövök, ideje bemennem, ám amikor befelé sétálok, a vér is megfagy bennem, s a lábam is földbe gyökerezik. Tiszta rálátásom van mindegyikőnk szobájára. Egyikben sem ég a villany, azonban az egyikben mozgolódást fedezek fel, méghozzá Harry függönye mozog természetellenesen. Tudom, érzem, hogy meglátott, s ez miatt egyre nagyobb undort érzek magam iránt. Biztosan csalódott bennem.
A srácokat ugyanúgy találom, annyi különbséggel, hogy már szinte alszanak. Elmormolok egy Jó éjszakát! majd az emeletre sietek. Megállok Zayn szobája előtt, halkan nyitok be, és az ágyára helyezem a dobozát. Tudom, hogy Harryhez kell mennem, de nincs bátorságom. Hiába állok meg az ajtaja előtt, ha mégis a saját szobámba nyitok be. A pokrócot és az aznapi ruhámat is a szennyesbe szórom. Alaposan fürdök meg, még a hajamat is újra mosom, s miután felöltözöm, sort kerítek a fogmosásra is. Pár percig csak állok a szoba közepén, majd lábaim önkéntelenül indulnak el. Egyenesen a folyosóra visznek, végül Harry szobája előtt találom magam. Ismét. Nem tudom mit kéne tennem, így halkan kopogok. Várok egy kicsit, majd a kilinccsel próbálkozom, de hiába mozdítom el, a fehér fa, mozdulatlan marad. Nagyon jól tudom, hogy ébren van, mégis ott hagyom. Talán holnap több eséllyel indulok. Már az ágyamon ülök, amikor a harmadik üzenetet kapom Seantől, de figyelmen kívül hagyva őt, átugrom a Gyökér névre. Tudom, hogy ébren vagy, de ha esélyt sem adsz a magyarázkodásomra, akkor jó éjszakát! <3

Csak ennyit írok, miközben bízom abban, hogy ezzel megpuhítom. A szobában már sötét van, csak az éjjeliszekrényen lévő telefonom világítja be a helységet, egy-egy újabb üzenet érkezésekor. Mindig megnézem, de sosem attól kapom, akitől igazán várnám, így figyelem nélkül hagyom őket. Percek választanak el az elalvástól, amikor kinyitódik az ajtóm. Egy alak rajzolódik ki, aki az ágyamhoz sétál, de amikor az ágyam mellé guggol, s a telefonom ismét felvillan egy újabb üzenet érkezésekor Harry meggyötört arca köszön vissza rám a sötétből.
- Te nem alszol? – illetődik meg.
- Hogyan tudnék aludni, ha haragszol rám? – motyogom a párnámba.
- Miért csináltad? – faggat.
- Melyikre gondolsz? – az arcom szinte eltorzul, s csak reménykedem, hogy az első esetre kérdez rá.
- Tudod, jól, hogy láttalak. Már régen nem haragszom a parkos esetre. – ecseteli, én pedig inkább elsüllyednék, minthogy erről beszéljek vele. Mégis hosszasan beszélgetünk el erről a témáról, s már sikerül is megnyugtatnom, amikor a telefonom belerondít a képbe egy újabb üzenettel. Megnyitom a kis ablakot, de ahogy meglátja, ismét elpattan benne valami, hiába szólok utána, mintha nem hallana, csak kiviharzik a szobámból.

Fáradtan ébredek fel. Az egész naphoz semmi kedvem, tudva, hogy Harry neheztel rám, ha a cigi miatt nem is Sean miatt biztosan.

5-re legyél a Parkban, annál a padnál ahol megismertelek S.xx – ez az utolsó üzenet tőle, úgy tűnik hajnali 3-kor feladta a küzdelmet. Nem akarok találkozni vele, de bunkóság lenne egyből visszautasítani, még akkor is, ha ilyen nyersen közölte velem, hogy mit szeretne ma.

Miután felöltözöm, és rendbe szedem magam, a konyhába csoszogok.
- Már azt hittük fel sem kelsz! – vigyorog Eleanor, majd a fiúk is köszönnek, míg én csak egy Jó reggeltet vagyok képes kinyögni, azt is csak az orrom alatt morogva. Reggeli után, úgy döntök, csatlakozom a többiekhez, így egy kiscicához hasonlóan az egyik fotelba kuporodom.
- Harry azóta sem jött le? – kérdezem.
- Reggelit sem evett, a szobája pedig zárva.
- Úgy látszik akkor feleslegesen beszéltem vele este is – túrok a hajamba.
- Te beszéltél vele? – Zayn szinte az asztalra köpi a narancslevet, miközben a többiekkel együtt hatalmas szemekkel rám bámul.
- Be akartam menni hozzá, de az ajtaja zárva volt, mielőtt lefeküdtem írtam neki egy üzenetet, aztán nem sokkal később átjött. Beszélgettünk, de amikor megkaptam legalább a századik SMS-t Seantől, szó nélkül kisietett a szobából – hadarom le egy szuszra. Liam szólásra nyitja a száját, azonban más hang szólal meg.
- Kösz, hogy így kibeszéltek – Harry a lépcső közepén ácsorog. Egy bokszeren kívül semmi sincs rajta, haja kócos, szemei alatt halvány karikák éktelenkednek. Mielőtt bármit is mondhatnék, a konyhába siet, én pedig sóbálványként ülök, majd miután megemberelem magam, a telefonomat szorongatva utána sietek.
- Elárulnád, hogy miért csinálod ezt?  - förmedek rá.
- Mit akarsz? – válaszol flegmán.
- Esetleg beszélni veled. Hajnalban olyan jól sikerült, te pedig ismét megsértődsz egy olyan üzenet miatt, amire még válaszolni sem vagyok hajlandó – már szinte üvöltök, és érzem a többiek jelenlétét is a hátam mögül. A feszültség kézzel fogható. Nem válaszol. Látom, hogy legszívesebben kikerülne, s visszamenekülne a szobájába, de nem hagyom. Az arcába nyomom a telefonom.
- Tessék! Nézd végig az üzeneteket. Ő próbálta fel venni velem a kapcsolatot, nem én. Hiába küldött több szász üzenetet, egyre sem válaszoltam. De ha ennyire nem bízol bennem ott a híváslista. Láthatod, hogy nem történt semmi – idegesen fújom ki a levegőt, miközben karjaimat a mellkasom előtt keresztezem.

Egy ideig még a készüléket fürkészi, arcán megnyugvás suhan át, miközben a telefont a konyhaszigetre helyezi, engem pedig szorosan magához ölel.
- Ne haragudj! Annyira idióta vagyok – mindössze ennyit mond.
- Régen, ha veszekedtünk 10 perc múlva már úgy viselkedtünk mintha semmi sem történt volna, most pedig kapok, egy üzenetet te pedig bezárkózol a szobádba. Nem szeretnélek elveszíteni, szükségem van rád – sírom el magam.