32.rész

Sziasztok!:)
Meghoztam a 32.részt. Remélem tetszeni fog. Nincs sok hozzáfűzni valóm, hagyjatok nyomot magatok után.
Szép hétvégét és jó olvasást!
Nonci.xx

Fehér, klór szagú szobában ébredek. Eltelik egy kis időbe, amíg összeszedem a gondolataimat. Harryre és Seanre emlékezek. Sean egy rólam szóló pletykával látogatott meg minket, a következő pillanatkép pedig, amikor a szomszéd erdőben fuldoklom, talán a cigitől, az ideérkezésem emlékeit pedig köd takarja. Már épp keresnék valakit, akinek jelezhetnék, hogy felébredtem, valakit aki elmondja mi történt, de a pár méterre mellettem motoszkáló nővértől szinte szívrohamot kapok. Halk köhécselésemre felkapja a fejét, majd egy pohár vizet ad a kezembe.
- Mi történt? - kérdezem, mikor kellőképp megtalálom a hangom.
- Egy barna hajú fiatalember hozta be önt, súlyos rosszulléttel. Emlékszik valamire?
- Volt egy rohamom. Amikor az erdőben sétáltam és cigiztem, aztán elkezdtem köhögni - magyarázom. Sorra teszi fel a kérdéseket, majd összerakom a képet. Bizonyára az asztmám tehet mindenről.
- Ne haragudjon kedvesem de értesítenem kell az orvosát. Nyugodjon meg, amint megjönnek a vizsgálati eredmények, a Doktor úr értesíteni fogja - mondja kedvesen, majd miután eligazgat valamit a infúziómnál, magamra hagy. Végtelennek tűnő percek telnek el, amikor valaki kopogtat, s a régen látott orvosom, Dr. Robert Peterson mosolygós arca jelenik meg az ajtóban. Kedvesen üdvözöljük egymást, majd mielőtt még a lényegre térne, mintha régi ismerősök lennénk, beszédbe elegyedünk.
- Harry. Tudja a barátja, neki mikor szeretné elmondani az eredményeket?
- Egyenlőre még én sem tudok semmit, ahogy azt sem jelenleg hányadán áll a kapcsolatunk - sütöm le a szemeimet, ujjaim pedig egy cérna szálra terelődnek.
- Itt ül kint a váróban, ha szeretné értesítem, hogy jöjjön be. Rettenetesen megvan ijedve, amikor megérkezett ide magával, a karjai közt, egy árva szót sem tudott kinyögni.
- Szeretném ha előbb négyszemközt tájékoztatna, utána majd továbbítom - halványt mosolyt eresztek el, Dr. Peterson pedig a lapjai közé pillant.
- Nem szeretnék kertelni, ezért a közepébe vágok - kezdi. - Ön dohányzik, nem igaz?
- Egy ideig dohányoztam, aztán sokáig letettem, talán másfél éve lehetett, hogy ezt megismételtem és az idekerülésem előtt szívtam el egy fél szálat, hosszú idő óta először és utoljára - válaszolom.
- A kórlapon az áll, hogy asztmás - mondja, én pedig bólintok. Arca érdekes grimaszba torzul, miközben a lapokat pásztázza, s meggyötört szavait nekem intézi. - Nos Emily, Amíg eszméletlen volt, elvégeztünk pár vizsgálatot a biztonság kedvéért. Az egyik egy szűrővizsgálat volt. Biztosan egyedül szeretné hallani az eredményeket?
- Annyira elbizonytalanít, hogy talán Harrynek sem fogom elmondani - rágcsálom idegesen az ajkam.
- Joga van tudni,úgy ahogy magának is. Vagy bárki másnak a családjából és baráti társaságából.
- Rendben, de egyenlőre egyedül szeretném hallani  mutatok a papírkötegre, de érzem, hogy ez az egész időhúzás, Harrynek itt kéne lennie mellettem, hiszen szükségem van rá, szükségünk van egymásra, nekem pedig rossz előérzetem van.
- A vizsgálat azt mutatja ki, hogy önnek daganatok keletkeztek a tüdejében. Mondja, nem tapasztalt semmilyen tünetet, az elmúlt hetekben vagy hónapokban?
- Már egy ideje köhögök, de mindig betudtam annak, hogy nincs valami jó idő, amit vitaminokkal próbálok kompenzálni, de nincs nagy sikere - hebegem, és próbálok nem arra gondolni.
- Az onkológiai vizsgálatok segítségével megbizonyosodtunk, hogy a daganat valóban ott van. A nagysága jelenleg még nem érte el a kritikus méretet, és egyenlőre áttétek sem keletkeztek a nyirokcsomókban, vagy más távolabbi szervekben. Nagy szerencséje van, írok fel gyógyszereket, és ha úgy dönt alkalmas lesz, keressen fel, szívesen ismertetnék még önnel pár gyógyulási módszert, továbbá megbeszélhetnénk a kemoterápiák időpontját, már ha tényleg megszeretne gyógyulni. Ha bármi probléma adódik, nyugodtan megkereshet. Őszintén sajnálom, nem mondom, hogy könnyű lesz, azt sem, hogy fájdalom mentes, de bízom önben Emily.
- Rendben, köszönöm, főleg, hogy őszinte velem - nyögöm ki, amikor feltűnik, hogy már csak a reagálásomra vár.
- Tehetek önért még valamit?
- Egy óra múlva értesítené Harryt, hogy szeretnék vele beszélni? Addig felkészülök.
- Természetesen. Addig szólok a kórteremhez beosztott nővéreknek is, gondolom egyedül szeretne maradni. Az éjszakát bent kell töltenie, megfigyelés céljából. Kérem maradjon erős! - ez az utolsó szava, az ajtó halkan csukódik be. Semmi sincs rendben. Miután ismét egyedül maradok a gondolataimmal, az oldalamra fordulok, már amennyire ezt az infúzió engedi. Forró könnycseppek szánkáznak le az arcomon, a kis pityergés, hisztérikus zokogásba torkollik, végül álomba sírom magam.
Sötét van, amikor kinyitom a szemeimet. A másik oldalamra fordulok, ahol Harry ücsörög egy széken, mindössze az arcára jut némi fény, amit az ujjai közt szorongató készülék áraszt. Óvatosan megérintem a térdét, mire össze rezzen, a telefont az éjjeliszekrényre helyezi, s helyette az ágyam fölött elhelyezett kislámpát kapcsolja fel.
- Szia - suttogja, ujjai végig simítanak az arcomon,s ajkaimra lágy csókot lehel. Egy pillanatra elfelejtek mindent. Elfelejtem a világ összes gondját, csak a pillanatnak élek, csak ő és én vagyunk, de ahogy elválunk, ez a tökéletes rózsaszín ködbe burkolt kép, összetörik. - Még mindig a délután miatt vagy ennyire letörve? - kérdezi. Egyből magyarázkodni kezd, mire elmosolyodom, megrázom a fejem, ujjainkat pedig összefonom.
- Dehogy - motyogom alig hallhatóan.
- Mit mondott Sean? - szemeiben tisztán látom a sajnálatot és a bűntudatot. Tudom, hogy nem akarja tudni, hallani sem akar felőle, mégis kíváncsiskodik.
- Ha aznap találkoztam volna vele, akár 2 óra erejéig, nem látogatott meg volna minket, ilyen undorító pletykával.
- Megölöm, egyszerűen csak meg akarom folytani - állkapcsa megfeszül, szabad keze ökölbe szorul.
- Harry, hagyd. Nem éri meg, felidegesítened magad, egy jelentéktelen és undorító ember miatt.
- Hoztam a kedvenc sütidből és kávédból. Már kihűlt, de ha akarod megmelegítettem - tereli a témát. Az éjjeli szekrényre pillantok, ahol egy Starbucksos zacskó és pohár pihen.
- Édes vagy, de jelenleg egy falat sem megy le a torkomon - végig simítok sötét tincsein, megpróbálok, olyan édesen mosolyogni ahogy ő is teszi, az enyém mégis hasonlít egy grimaszhoz.
- Mikor vihetlek haza?
- Nem vagyok háziállat - felnevetek, ő pedig újabb magyarázkodásba kezd.
- Mit mondott az orvos? - jön a következő kérdés.
- Sok mindent - mondom megtörten, ő pedig tovább sorolja kérdéseit. Azokat a kérdéseket, amikre miattam nem kaphatott eddig választ. A hamar jött jó kedvem, gyorsan távozik is, minél több kérdést tesz fel.
- Bent tartanak éjszakára, megfigyelésre, de már megvannak a leleteid, az orvosod pedig nem mond semmit. Infúzióra vagy kötve, és a kedvenc sütidet sem akarod megenni, a délután folyamán, kis híján majdnem megfulladtál. Emily, mit nem mondasz el, mi történik? Nekem elmondhatod, vagy már nem bízol bennem annyira?  - szemeimet azonnal marni kezdik a sós könnyek. Nem tehetem ezt vele, joga van tudni. Könnyeim megállíthatatlanul folynak, miközben elengedem a kezét, s a takarót szorítom.
- Harry. Én..rákos vagyok.

31.rész

Sziasztok!:)
Hosszas kihagyás után vissza tértem. Nem tudom, hogy az a kevés olvasóm megmaradt-e, de minden esetre az eddigi részeket feljavítottam, és most a következővel is itt vagyok. Remélem tetszeni fog!
Ui.1: Megnyílt az új blogom ami egy Zayn fanfic. ITT megtaláljátok.
Ui.2: ITT pedig elérhettek ha bármi kérdésetek van.
Jó olvasást!:)
Nonci.xx

- Ez az utolsó doboz Kicsim? - hallom az ismerős hangot a hátam mögül, miközben ráérősen indulok el a pince felé.
- Igen - válaszolom, s mielőtt még elindulnék le, Harry kikapja azt a kezemből.
- Majd én leviszem - apró puszikat hagy a számon, miközben szabad kezével a derekamnál fogva húz magához, de a kényeztetésem nem tart sokáig, ugyanis egy váratlan pillanatban elszakad tőlem. Még akkor is értetlenül állok a pincelejáró előtt, amikor ismét meglátom mosolygós arcát, amint a fokokat kettesével szedve tart felém. Elvigyorodik, majd ajkait az enyémekre nyomja, fenekem alá nyúl, s egészen a kanapéig cipel. Miután megszakítjuk a csókot, elhelyezkedik, amikor pedig meg is találja a számára kényelmes pozíciót, a mellkasára von. Egy ideig még mozgolódunk, mire halkan kuncogni kezdek, rövid időn belül viszont sikerül kényelmesen elhelyezkednünk, így a távirányító után nyúl, majd bekapcsolja a tv-t. Percekig kapcsolgatja azt, ám amikor az egyik film láttán, kis híján felsikkantok, abba hagyja a gomb nyomkodását.
- Imádom ezt a filmet - simulok szorosabban hozzá.
- A filmet vagy Mario Casast? - vonja fel a szemöldökét.
- Már nem Mario miatt szeretem, csak a történet miatt, különben is itt vagy nekem te - vigyorgok, mire megmutatja édes gödröcskés mosolyát. A film végéig Harry kissé megnőtt hajával játszom. Már szinte a válláig lenőtt, így egy csinos kis kontyot is készíthet belőle. Imádom, hogy ez a haja egy teljesen más stílust vált ki belőle, mégis szép karakteres arcot ad neki. Múlt héten a már kissé sárgára kopott hajam egy új színt kapott, s Lounak köszönhetően megismerkedett egy ollóval is. Ezer éve nem volt ilyen rövid a hajam, most viszont Harryvel versenyt tarthatunk kié nő gyorsabban.
A film végére már szinte elalszunk, Harry pedig felvillanyozódva ül fel, miközben szorosan tart magához, mielőtt még kiesnék az öléből.
- Mit szólsz egy házavató bulihoz?
- Én másra gondoltam - rágcsálom az ajkam.
- Kifejtenéd, hogy én is értsem? - húzogatja szemöldökét, én pedig szájára tapadok. Hevesen faljuk egymás ajkait, az egyik pillanatban még az én felsőm repül, a másikban pedig már az ő nadrágja köszönti a padlót, egy halk puffanással. Kipirult arccal és heves szívveréssel húzódom el tőle, mikor meghallom a csengőt. Alsó ajkamba harap, ezzel kérlelve a marasztalásra.
- Majd utána - egy apró puszit hagyok a szája sarkában, majd a felsőm után nyúlva indulnék fel az emeletre, de nem hagyja.
- Nem mész sehova - könyökömnél fogva húz magához s engem küld ajtót nyitni, amíg ő a nadrágjával vesződik. Nevetve indulok a bejárathoz, a szavak azonban a torkomon akadnak, ugyanis egy olyan személyt pillantok meg a fehér fa túloldalán, akire életemben nem számítottam. Arcom fájdalmas grimaszba torzul, ahogy visszaköszönök neki.
- Honnan tudod, hogy itt lakunk? Egyáltalán, mit keresel itt? - faggatom.
- Vannak összeköttetéseim - válaszolja egy gúnyos mosollyal. - Már be sem engedsz? - szemöldöke flegmán emelkedik fel a homlokáig, kelletlenül arrébb állok. Nem várom meg, a nappaliba sietek, ahol Harry édesen mosolyogva vár minket, azonban ez a mosoly eltűnik, amint meglátja kétségbeesett arcom. Hozzá sietek, s kitartott kezei közé mászom. Sírnom kell, de bármennyire is félek, próbálok erős maradni. Ha a remegést nem is, legalább a könnyeimet próbálom kontrollálni.
- Bármi is fog történni, szeretlek. Téged szeretlek Harry, és nem mást! - suttogom a fülébe.
- Miért mondod ezt? - egy tincset tűr a fülem mögé.
- Mert nagyon rossz előérzetem van - motyogom, s mint egy végszóra megjelenik köreinkben a srác, akit a legutóbb az ajtóban hagytam. Harry karjai megfeszülnek körülöttem, ahogy a váratlan, s főként hívatlan vendégünkre pillant.
- Sean - morogja. - Te mit keresel itt? - kérdezi ő is.
- Hallottam egy-két dolgot, így csak gratulálni szeretnék a barátnődnek.
- A menyasszonyom - javítja ki Harry.
- Miért akarnál gratulálni? - kérdezem.
- A babához - mondja olyan egyszerűen, mintha a világ legnyilvánvalóbb dolgáról számolna be, de mielőtt megszólalhatnék, elénk dobja az eddig kezében szorongatott újságot. Harry idegesen marja el az asztalról, s percekkel később döbbent arccal nyújtja felém az újságot, amiben valóban a terhességemről írnak, ami még a magyarországi kiruccanásomon történt.
- Harry, én nem.. - kezdenék azonnali magyarázkodásba, de ő nemet int a fejével és a konyhába siet. Sean kihasználja az alkalmat, feláll, majd ismét helyet foglal, ezúttal mellettem.
- Látod? Egy ártatlan találkozó, röpke 2 óra akkor, és mindez nem történik meg - kacsint, s mielőtt válaszolhatnék, a kanapéra szorít, ajkait pedig az enyémekre helyezi. A vér is kihűl bennem, könnyek pörögnek le az arcomon, miközben undorodva lököm el magamtól. Felállok, hogy kitessékelhessem, ám amikor oldalra pillantok olyan dolgot látok, amit senkinek sem kívánnék. Harryt látom, aki falfehér arccal ácsorog a konyhaajtóban, lábai előtt egy kisebb víztócsa, amiben üvegszilánkok úszkálnak. Szó nélkül indul fel az emeletre, nekem pedig nem kell tovább Seannel foglalkoznom, hallom a bejárati ajtó csapódását, így én is az emeletre igyekszem. Hatalmas szerencsémre nyitva az ajtó, Harry pedig az ágyunkon ül. Kezét a térdén támasztja, ujjai a tincseit markolásszák. Sír. Ritkán látom sírni, de amikor ezt teszi, tudom bármi is történt, a dolog valóban fáj neki. Leülök mellé, kezemet a hátára simítom.
- Miért nem mondtad, hogy terhes vagy? - förmed rám, nekem pedig nem kéne, de elnevetem magam.
- Mert nem vagyok terhes. Harry, ha az lennék, szerinted most itt lennénk? Szerinted visszajöttem volna veled? Esetleg igent mondtam volna, vagy össze költöztem volna veled? Azt hittem te legalább tudod milyen, amikor értelmetlen pletykákat terjesztenek rólad, hiszen annyira sokszor megélted már ezt. Az legalább megfordult a fejedben, hogy a terhesség egyik jele sem mutatkozott még rajtam? Hallottad egyáltalán mit mondott Sean, amikor a konyhába mentél?
- Csak a csókot láttam - motyogja megtörten. Tudom, mennyire fáj neki, a szavak mégis szinte maguktól buknak ki belőlem. Sean bogarat ültetett a fülébe, és ez nem hagyja nyugodni, pedig tudom, hogy tudja a valóságot.
- Gondolom azt is láttad, amikor eltoltam magamtól - mondom. Válaszát meg sem várva felállok. A földszintre megyek, idegesen kapkodom össze az üvegszilánkokat, pár darab mély vágást hagy a kezemen, de nem érdekel. A víz már szinte szétfolyt s felszáradt, mindössze pár csepp vérrel keveredett, mégis ott hagyom. A fürdőben ellátom a friss sebeket, majd bakancsot húzok, s a kabátomat magamra kapva elhagyom a lakást. A közeli erdőbe sietek, már régen messze járhatok, amikor a zsebembe nyúlok. Egy szál cigit veszek ki a dobozból, már legalább a felét elszívom, amikor borzalmas köhögés tör rám.