32.rész

Sziasztok!:)
Meghoztam a 32.részt. Remélem tetszeni fog. Nincs sok hozzáfűzni valóm, hagyjatok nyomot magatok után.
Szép hétvégét és jó olvasást!
Nonci.xx

Fehér, klór szagú szobában ébredek. Eltelik egy kis időbe, amíg összeszedem a gondolataimat. Harryre és Seanre emlékezek. Sean egy rólam szóló pletykával látogatott meg minket, a következő pillanatkép pedig, amikor a szomszéd erdőben fuldoklom, talán a cigitől, az ideérkezésem emlékeit pedig köd takarja. Már épp keresnék valakit, akinek jelezhetnék, hogy felébredtem, valakit aki elmondja mi történt, de a pár méterre mellettem motoszkáló nővértől szinte szívrohamot kapok. Halk köhécselésemre felkapja a fejét, majd egy pohár vizet ad a kezembe.
- Mi történt? - kérdezem, mikor kellőképp megtalálom a hangom.
- Egy barna hajú fiatalember hozta be önt, súlyos rosszulléttel. Emlékszik valamire?
- Volt egy rohamom. Amikor az erdőben sétáltam és cigiztem, aztán elkezdtem köhögni - magyarázom. Sorra teszi fel a kérdéseket, majd összerakom a képet. Bizonyára az asztmám tehet mindenről.
- Ne haragudjon kedvesem de értesítenem kell az orvosát. Nyugodjon meg, amint megjönnek a vizsgálati eredmények, a Doktor úr értesíteni fogja - mondja kedvesen, majd miután eligazgat valamit a infúziómnál, magamra hagy. Végtelennek tűnő percek telnek el, amikor valaki kopogtat, s a régen látott orvosom, Dr. Robert Peterson mosolygós arca jelenik meg az ajtóban. Kedvesen üdvözöljük egymást, majd mielőtt még a lényegre térne, mintha régi ismerősök lennénk, beszédbe elegyedünk.
- Harry. Tudja a barátja, neki mikor szeretné elmondani az eredményeket?
- Egyenlőre még én sem tudok semmit, ahogy azt sem jelenleg hányadán áll a kapcsolatunk - sütöm le a szemeimet, ujjaim pedig egy cérna szálra terelődnek.
- Itt ül kint a váróban, ha szeretné értesítem, hogy jöjjön be. Rettenetesen megvan ijedve, amikor megérkezett ide magával, a karjai közt, egy árva szót sem tudott kinyögni.
- Szeretném ha előbb négyszemközt tájékoztatna, utána majd továbbítom - halványt mosolyt eresztek el, Dr. Peterson pedig a lapjai közé pillant.
- Nem szeretnék kertelni, ezért a közepébe vágok - kezdi. - Ön dohányzik, nem igaz?
- Egy ideig dohányoztam, aztán sokáig letettem, talán másfél éve lehetett, hogy ezt megismételtem és az idekerülésem előtt szívtam el egy fél szálat, hosszú idő óta először és utoljára - válaszolom.
- A kórlapon az áll, hogy asztmás - mondja, én pedig bólintok. Arca érdekes grimaszba torzul, miközben a lapokat pásztázza, s meggyötört szavait nekem intézi. - Nos Emily, Amíg eszméletlen volt, elvégeztünk pár vizsgálatot a biztonság kedvéért. Az egyik egy szűrővizsgálat volt. Biztosan egyedül szeretné hallani az eredményeket?
- Annyira elbizonytalanít, hogy talán Harrynek sem fogom elmondani - rágcsálom idegesen az ajkam.
- Joga van tudni,úgy ahogy magának is. Vagy bárki másnak a családjából és baráti társaságából.
- Rendben, de egyenlőre egyedül szeretném hallani  mutatok a papírkötegre, de érzem, hogy ez az egész időhúzás, Harrynek itt kéne lennie mellettem, hiszen szükségem van rá, szükségünk van egymásra, nekem pedig rossz előérzetem van.
- A vizsgálat azt mutatja ki, hogy önnek daganatok keletkeztek a tüdejében. Mondja, nem tapasztalt semmilyen tünetet, az elmúlt hetekben vagy hónapokban?
- Már egy ideje köhögök, de mindig betudtam annak, hogy nincs valami jó idő, amit vitaminokkal próbálok kompenzálni, de nincs nagy sikere - hebegem, és próbálok nem arra gondolni.
- Az onkológiai vizsgálatok segítségével megbizonyosodtunk, hogy a daganat valóban ott van. A nagysága jelenleg még nem érte el a kritikus méretet, és egyenlőre áttétek sem keletkeztek a nyirokcsomókban, vagy más távolabbi szervekben. Nagy szerencséje van, írok fel gyógyszereket, és ha úgy dönt alkalmas lesz, keressen fel, szívesen ismertetnék még önnel pár gyógyulási módszert, továbbá megbeszélhetnénk a kemoterápiák időpontját, már ha tényleg megszeretne gyógyulni. Ha bármi probléma adódik, nyugodtan megkereshet. Őszintén sajnálom, nem mondom, hogy könnyű lesz, azt sem, hogy fájdalom mentes, de bízom önben Emily.
- Rendben, köszönöm, főleg, hogy őszinte velem - nyögöm ki, amikor feltűnik, hogy már csak a reagálásomra vár.
- Tehetek önért még valamit?
- Egy óra múlva értesítené Harryt, hogy szeretnék vele beszélni? Addig felkészülök.
- Természetesen. Addig szólok a kórteremhez beosztott nővéreknek is, gondolom egyedül szeretne maradni. Az éjszakát bent kell töltenie, megfigyelés céljából. Kérem maradjon erős! - ez az utolsó szava, az ajtó halkan csukódik be. Semmi sincs rendben. Miután ismét egyedül maradok a gondolataimmal, az oldalamra fordulok, már amennyire ezt az infúzió engedi. Forró könnycseppek szánkáznak le az arcomon, a kis pityergés, hisztérikus zokogásba torkollik, végül álomba sírom magam.
Sötét van, amikor kinyitom a szemeimet. A másik oldalamra fordulok, ahol Harry ücsörög egy széken, mindössze az arcára jut némi fény, amit az ujjai közt szorongató készülék áraszt. Óvatosan megérintem a térdét, mire össze rezzen, a telefont az éjjeliszekrényre helyezi, s helyette az ágyam fölött elhelyezett kislámpát kapcsolja fel.
- Szia - suttogja, ujjai végig simítanak az arcomon,s ajkaimra lágy csókot lehel. Egy pillanatra elfelejtek mindent. Elfelejtem a világ összes gondját, csak a pillanatnak élek, csak ő és én vagyunk, de ahogy elválunk, ez a tökéletes rózsaszín ködbe burkolt kép, összetörik. - Még mindig a délután miatt vagy ennyire letörve? - kérdezi. Egyből magyarázkodni kezd, mire elmosolyodom, megrázom a fejem, ujjainkat pedig összefonom.
- Dehogy - motyogom alig hallhatóan.
- Mit mondott Sean? - szemeiben tisztán látom a sajnálatot és a bűntudatot. Tudom, hogy nem akarja tudni, hallani sem akar felőle, mégis kíváncsiskodik.
- Ha aznap találkoztam volna vele, akár 2 óra erejéig, nem látogatott meg volna minket, ilyen undorító pletykával.
- Megölöm, egyszerűen csak meg akarom folytani - állkapcsa megfeszül, szabad keze ökölbe szorul.
- Harry, hagyd. Nem éri meg, felidegesítened magad, egy jelentéktelen és undorító ember miatt.
- Hoztam a kedvenc sütidből és kávédból. Már kihűlt, de ha akarod megmelegítettem - tereli a témát. Az éjjeli szekrényre pillantok, ahol egy Starbucksos zacskó és pohár pihen.
- Édes vagy, de jelenleg egy falat sem megy le a torkomon - végig simítok sötét tincsein, megpróbálok, olyan édesen mosolyogni ahogy ő is teszi, az enyém mégis hasonlít egy grimaszhoz.
- Mikor vihetlek haza?
- Nem vagyok háziállat - felnevetek, ő pedig újabb magyarázkodásba kezd.
- Mit mondott az orvos? - jön a következő kérdés.
- Sok mindent - mondom megtörten, ő pedig tovább sorolja kérdéseit. Azokat a kérdéseket, amikre miattam nem kaphatott eddig választ. A hamar jött jó kedvem, gyorsan távozik is, minél több kérdést tesz fel.
- Bent tartanak éjszakára, megfigyelésre, de már megvannak a leleteid, az orvosod pedig nem mond semmit. Infúzióra vagy kötve, és a kedvenc sütidet sem akarod megenni, a délután folyamán, kis híján majdnem megfulladtál. Emily, mit nem mondasz el, mi történik? Nekem elmondhatod, vagy már nem bízol bennem annyira?  - szemeimet azonnal marni kezdik a sós könnyek. Nem tehetem ezt vele, joga van tudni. Könnyeim megállíthatatlanul folynak, miközben elengedem a kezét, s a takarót szorítom.
- Harry. Én..rákos vagyok.