Írói utószó

Sziasztok Drágák! :)

Nos, elérkeztünk ide is. Nagyon remélem, hogy tetszett az utolsó rész is. Nagyon szépen köszönöm mindenkinek aki jelen volt, és szánt időt a blogom elolvasására. Nagyon sokat jelent ez nekem. Még

 azzal a fél éves kihagyással is, amire szükségem volt. Sokáig nem voltam megelégedve magammal, mikor úgy döntöttem, hogy szünetet tartok, de nem bírtam sokáig. Először stílust váltottam az írásomban, majd úgy döntöttem, hogy feljavítom az egészet. Fél évem ment rá arra, hogy az első 30 részt jobbra csiszoljam, most pedig túl vagyok ezen az egészen. Augusztus 8-án, pedig ez a blog másfél éves lesz.

Bármennyire sem szeretném, de el kell búcsúznom tőletek. Köszönöm szépen, mind

• a 26 feliratkozót,
• a - jelenleg - 25.000 oldalmegtekintést
• a 92 kommentet
• a pipákat
• az 5 díjat
• a kritikákat
• valamint, hogy itt voltatok velem.

Sosem hittem volna, hogy eddig is eljutok, mindig az volt bennem, hogy lesz legalább 100 oldalmegtekintésem, és abba is hagyom a történetet a negyedik résznél, mert annyira pocsék vagyok. Aztán az a szám elkezdett nőni és néha befutott egy-egy komment is, ami rengeteg ösztönzést adott.
Ha rosszul voltam, ha ki akartam adni magamból mindent, csak leültem és írtam, ez pedig nagyon sokat segített.

Remélem valami olyat alkottam ami mindenkinek tetszett.:) Azonban nem tűnök el örökre.
Több helyen is megtaláltok még.

• IDE KATTINVA megtaláljátok a blogos csoportom, ahol minden információt megtudhattok vagy érdeklődhettek. ((Ha már itt tartunk szeretném megköszönni, hogy már 45 tag belépett. Boldoggá tesztek!<3))
• EZ A LINK az ask.fm profilomra irányít, ahol szívesen válaszolok a blogokkal kapcsolatos kérdésemre, vagy akár beszélgetésre. Mint a többi blogger, szívesebben használom én is ezt az oldalt, hogy egyszerűbben tudjam tartani a kapcsolatot az olvasóimmal, mintha a facebookomon jelölgetne be mindenki.
• És nem utolsó sorban, ha IDE kattintotok, megtaláljátok a következő blogomat is, Zayn főszereplésével, ami a Stockholm Syndrome nevet kapta.

 Szóval, fáj leírni, de mégis örülök. Köszönöm szépen mindenkinek aki velem volt, remélem a közeljövőben is boldogíthatlak titeket. <3

A blog befejezve!

45.rész

Sziasztok!:)

Nem hittem volna, hogy eddig eljutok majd, de meghoztam az utolsó részt is. Remélem tetszeni fog nektek. Egy utolsó bejegyzést fogok még hozni amiben mindent megköszönök, szóval azt most kihagynám. Viszont örülnék, ha bárki aki elolvassa ezt, vagy csak belenéz, pár sort hagyna maga után, hiszen ez nekem nagyon sokat jelentene. Bármilyen visszajelzést fogadok, a lényeg, hogy tudjam itt voltál.
A résszel kapcsolatban pedig ne öljetek meg. :D
Jó olvasást!
Nonci.xx

*~ Harry Styles ~*

Az izgatottság lüktet az ereimben, talán most utoljára. Melegség önti el a szívem, ahogy meghallom a minket felkonferáló introt. A percek csak múlnak, s mi összeölelkezve várunk, mielőtt elindulnánk. A menedzserünk, sok sikert kíván nekünk, így miután kiosztják a számunkra színkóddal jelölt mikrofonokat, beállunk a helyünkre. A felkonferáló videónk utolsó másodperceiben, felemelkedik a középső kivetítő, és mi megjelenünk a színpadon. London, Wembley stadion. A rajongók, torkuk szakadtából sikítanak, ahogy meglátnak minket, talán jobban, mint eddig bármikor. Kiráz a hideg, de szeretem ezt az érzést.
Én nyitok, megpróbálok mindent bele adni, majd mikor Zayn és Liam leváltanak, több időm marad körülnézni. Fülig érő mosolyok, ám mégis könnyes tekintetek mindenhol. Nem tudom megkülönböztetni a boldogságot és a szomorúságot. Most nem. Jobbra-balra sétálgatok a főszínpadon, integetek, puszit dobálok a rajongóknak, s mire feleszmélek az első számnak vége.
- Helló, mi vagyunk a One Direction! - kiáltom, ahogy végig futok a kifutón. - Nagyon örülök a találkozásnak, köszönjük szépen. Örülünk, hogy látunk titeket. Hogy vagytok? - folytatom, ahogy elérek a kis színpadra. Elmondom nekik, mennyire szeretem őket, és remélem, hogy élvezetessé tehetjük a ma estéjüket. Most egy nem megszokott dallistával készültünk, így folytatásként a mindenki által ismert dal, a What Makes You Beautiful csendül fel, melynek végén nem felejtem el a nadrágomat szorítani, mielőtt Liam ismét szövetkezne ellenem. Fejemet balra fordítom, ahol egy rajongóktól elzárt ülőszektorban, azok a hozzánk tartozóink ülnek, akik úgy döntöttek támogatnak minket. Szemeimmel Emilyt keresem, akinek ölében Nate ücsörög, fején egy kék fejhallgatóval, s mellettük Darcy foglal helyet, aki egy rózsaszín fejhallgatót kapott, a hangos zene miatt. A kapcsolatunk talán most a legerősebb. Eszembe jut, milyenek voltunk gyerekekként, mennyire ügyetlenek, mennyi rosszat csináltunk, most pedig már nem csak a feleségem, hanem a két gyermekem édesanyja.
Elmosolyodom az emlékképeken, ezért egy ideig az ő szemeibe bámulva éneklem a sorokat, ezzel éreztetve, mennyire csodálatosnak és tökéletesnek tartom. Azonban mégis el kell kapnom a tekintetem mikor sírni látom, mert tudom, hogy ezután én következnék, és ezt még nem akarom. Végig futtatom a szemem a többieken is. Eleanor fülig érő vigyorral ücsörög Sophia mellett, egymás kezét szorongatják, és ott van Perrie is, aki egyik kezét gömbölyödő pocakjára simítja, míg a másikkal Waliyha vállát öleli át, s így együtt énekelnek.
A szüleink, a testvéreink, Lou, Paul, Caroline, Julian, szinte mindenki, akire számíthattunk az elmúlt években, most ott ülnek. Szemeik büszkén csillognak, többségük arcán könny csorog. Igen, ez az utolsó koncertünk, a búcsúzás ideje. Talán pár év múlva megismételjük mindezt, de most ezt kell tennünk.

Végig nézek a tömegen, ahogy énekelek, s igyekszem, de a hangom többször is elcsuklik, így ilyenkor elrántom a mikrofont a szám elől, ezzel az éneklést a rajongókra bízva. A dal végezetével pihenek, próbálok nagy levegőket venni, úgy, hogy ez ne látszódjon, majd nagyokat kortyolok az egyik üveg vízből, aminek csak a negyedét fogyasztom el. A többit szokásomhoz hűen a megőrült tömegre locsolom. A palack alján lévő kis mennyiséget a számba veszem, először a tömegbe dobom, majd háttal a földre fekszem, s ahogy elindul a Better Than Words, mint egy szökőkút, úgy köpöm ki a vizet, amit hatalmas éljenzés fogad. Niall szólójánál, a szöszi mellé sietek, ahol egyszerre hatjuk végre a már mindenki által ismert mozdulatot, amit még nagyobb éljenzés követ.
Próbálok elvonatkoztatni a gondolattól, hogy most teszem ezt utoljára, boldog akarok lenni, azt akarom, hogy boldogan emlékezhessek vissza az utolsó koncertünkre, hogy a rajongóinknak örömet szerezhessek. Nem akarok az a Harry Styles lenni, aki végig bőgte az utolsó koncertjüket. Harry Styles akarok lenni, aki a bandájával őrületes bulit csapott a Wembley-ben még utoljára, annak ellenére, mennyire érzékeny is vagyok.
Felcsendül az Act my Age is, ami alatt Niall boldogan kecsegteti ír tánctudását. Louis és Liam utoljára vízi csatázhatnak, a You&I alatt, én pedig legalább háromszor körbefutom a színpadot, énekelek, hergelem a közönséget, táncolok, elcsitítom őket, vizet locsolok rájuk.
Miközben bohóckodva végig lejtek a színpadon, büszkeséggel tölt el minden, és nem utolsó sorban Sean is eszembe jut, aki Emily hosszas zaklatása óta, most börtönben ül.
Az Alive véget ér, én pedig a kifutó közepére kocogok.

- Mindenki jól érzi magát? - kiáltja Niall. Felfelé mutató hüvelykujjak lendülnek a magasba, amit eszméletlen sikítás fogad. Mutató ujjamat a számhoz emelem, s megpróbálom csendre inteni őket. Pár másodpercig működik, majd a hátsó sorok és ülő szektorok morajlani kezdenek, így még egyszer csendre intem őket, amit a kezemmel is jelzek.
- Sikíts! - üvöltöm a mikrofonba, s a tömeg szót fogad. Háromszor ismételjük meg ezt a műveletet. Minden koncerten szerettem játszani a rajongókkal. Éreztetni, hogy törődünk velük, hergelni, örömöt szerezni nekik, hogy sokáig boldogan emlékezzenek vissza a koncertek napjaira. Így ugyanezt teszem most is. Elindul a Best Song Ever, és a tömeg őrjöng.
- Őrülj meg London! - Liam sem fogja vissza magát. Louisval felváltva kiabálnak, én pedig énekelni kezdek.
Transzparenseket olvasunk fel, a kivetítőn megjelenik pár tweet, amiket teljesítenünk kell. Többek között Niall ismét ír táncba kezd. Louis a hasát mutogatja, majd arra kéri Liamet, hogy álljon fejre.
A közönség csalódottan hurrog, de Liam mosolyogva rázza meg a fejét, majd beatboxolni kezd, ezzel kiengesztelve minden jelenlévőt. Zayn pedig Zayn. Csendesen meghúzódik a háttérben, nem nagyon szól közbe. Többszöri elmondása szerint, ő már nem élvezi ezt az egészet, s mindent a rajongókért tesz.
A Stong után, mind értetlen arckifejezéssel bámulunk Louisra, aki hasra vágja magát a színpad közepén, majd odakúszik egy biztonsági őrhöz, s vállon kocogtatja. A férfi először megijed, majd Louis a fülébe suttog valamit, az őr pedig csak bólint, majd a közönséghez lépve, a kezébe vesz néhány telefont, amiket sikeresen feljuttat a színpadra. Majdnem mindegyikőnknek jut egy, s miután elég képet készítünk velük, visszajuttatjuk a tulajdonosoknak, akik sírva borulnak a segítőkész férfi nyakába. Hatalmas bulit csapunk, s a lehető összes dalunkat elénekeljük.
Aztán következik a Don't Forget Where You Belong. Kivételesen ez a mai koncert záró eleme. A rajongók táblákat emelnek fel, egységes képet alkotva. Ez már a show elengedhetetlen része. Míg az első szektorok azt mutatják ezekkel, hogy köszönik, addig a két hátsó szektor azt mondja, örökre veletek maradunk. Az ülőszektorokra pillantok, ahol fekete szívecskék néznek vissza ránk. Niall énekelni kezd, de a hangja elcsuklik. Képeket készítek a stadionról, ám amikor énekelnem kell, már nem viszem sokra. A majdnem 3 órás koncertünk vége közeledtével, nálam is eltörik a mécses. Rázkódó vállakkal figyelem a tömeget, levegőért kapkodok. Mosolyognak, de ők is sírnak, próbálom kierőszakolni a szöveget a számon, de a torkomban hatalmas csomó van, mégsem adom fel. Emilyre pillantok, s őt nézve fejezem be a dalt, miközben arra gondolok, hogy egész életemben mennyi hülyeséget csináltam. Egy azonban biztos. Nem felejtettem el, hogy hova tartozom.

VÉGE

44.rész

Sziasztok! :)
Kicsit előbb, de sikerült befejeznem a részt. Eléggé megbirkóztam vele, nagyon nem megy nekem ez a gyerek téma.:D Remélem tetszeni fog.
Az ask profilomon elérhettek, ha szükség lenne rám. 2 hét múlva már az utolsó résszel jövök.
Hagyjatok nyomot magatok után, és jó olvasást! :)
Nonci.xx

Az ajtó halk csukódására ébredek. Halk léptek, majd besüpped mellettem az ágy. Darcy, óvatosan mászik be közénk. Nem tudja, hogy már ébren vagyunk, nála azonban beindul egy féltékenységi reflex. Akárhol is van, akármilyen messze vagyunk egymástól a lakásban, Harry ahogy hozzámér vagy megpuszil, megjelenik Darcy és közénk fúrja magát.
Harry törik meg elsőnek, édes kuncogását megpróbálja krákogásba fojtani.
- Tudom, hogy ébren vagytok - Darcy imádnivaló hangjára kinyitom a szemem, Haz pedig nem bír tovább nyugodt maradni, felnevet, miközben kislányunk dereka köré fonva karját, közelebb húzza magához, s csiklandozni kezdi. Megmosolyogtat, hogy őket hallhatom reggel, azt a két személyt, akik az életemnél is fontosabbak. Óvatosan mászom ki az ágyból, megpróbálva ügyelni családunk hamarosan érkező újabb tagjára, s míg Harry és Darcy elfoglalják az egész ágyat, én rajtuk nevetve a konyhába indulok.
Bögréket pakolok ki a pultra, közülük kettőt kakaóval, egyet pedig kávéval töltök meg. Kenyeret rakok a pirítóba, s amíg várok, Harry jelenik meg az ajtóban.
- Jól vagy? Nem fáj semmid? - kérdezi, kezét a pocakomra simítja, ajkai lágy csókkal köszöntenek.
- Minden rendben - tájékoztatom, míg a kész pirítósokat egy tányérra pakolom, s újakat helyezek be az előzők helyére.
- Nincs hányingered? Nem akarod, hogy segítsek? - faggatózik továbbra is, s mikor nemleges választ adok, elhesseget a pult mellől. Finoman leültet az egyik székre, helyettem pedig ő kezd el reggelit készíteni.
- Ha már úgyis ennyit kérdezel, feltennék egyet én is - vigyorodom el, mielőtt belekortyolnék a kávémba. - Hol volt Darcy tegnap, hogy nem jött haza? Tudod, amit nem mondunk el anyunak - könyökölök a pultra, azonban választ mégsem kapok.
- Anya, miért nem te csinálsz reggelit? - egy kis csöppség szalad be a konyhába, s értetlen arckifejezéssel konstatálja, hogy a szerepek igenis felcserélődtek.
- Ma apa a soros - válaszolja helyettem a göndör, Darcy pedig közelebb bújik hozzám.
- Akkor éhesek maradunk? - kezével a száját takargatja, gyermeki pajkossággal suttog a fülembe, mire muszáj felnevetnem.
- Ki mondta, hogy neked nem adok reggelit? - háborodik fel Harry, miközben egy fakanállal hadonászik.
- Nem azt mondtam, hogy nem adsz, hanem, hogy elrontod - élvezem a vitájukat, meghúzódom a sarokban, s míg őket hallgatva fel-fel nevetek, folyton folyvást feltűnik, hogy mennyire hasonlítanak, kívül, s belül is. Darcy azt leszámítva, hogy nagyon sok mindent örökölt az apjától, sokkal jobban is igényli az ő szeretetét, mint az enyémet. Szorult helyzet, mikor Harry turnézni indul, mi pedig ketten maradunk. Mindig próbálok segíteni és a kedvében járni, de néha úgy érzem, fel sem érek Harryhez, s engem kevésbé szeret, mint az édesapját.
Gondolkozásomat a telefonom rezgése zavarja meg. Felkapom a készüléket a pultról, a nappaliba igyekszem, ahol csend van. Ismeretlen szám, de az érzéseim elég sok rosszat sugallnak, ahhoz, hogy tudjam, ki kereshet.
- Igen? - félve kérdezem, de próbálok erős és határozott maradni.
- Szia, Emily. Vagy szólítsalak Mrs. Stylesnak? - gúnyos hangjára gyomrom borsóméretűre zsugorodik.
- Mit akarsz? - sziszegem, s mielőtt Harry bármit is kiszúrhatna, az udvarra sétálok.
- Várom azt a napot, mikor normális fogadtatásban fogok részesülni.
- Azt várhatod - morgom.
- Akkor gondolom, arról sem akarsz tudni, hova tűnt Darcy tegnap késő délután.
- Honnan tudod, hogy.. - förmedek rá, aztán minden tisztázódik. - Várj! Azt akarod mondani? Te, most komolyan azt akarod mondani, hogy Darcy veled volt?
- Harry nem mondta neked? - meglepődöttséget színlel, de tudom, mi a valódi szándéka.
- Mit kellett volna elmondania? - faggatom. Szédülni kezdek.
- Oh, szóval nem is tudod? Akkor ezt tőle kell megkérdezned - gúnyos nevetése visszhangzik a fülemben, s mielőtt visszaszólhatnék bármit is, a vonal megszakad.
Pár percig még sétálgatok, majd eszembe jut, hogy nem szívesen keltenék feltűnést, így inkább visszasietek a konyhába. Zavarodott vagyok, mérges és talán csalódott, ám amikor meglátom Harryt, akinek kezében még mindig egy fakanál van, sikerül őszintén elmosolyodnom.
- Harry, Drágám, elárulnád, miért van a kezedben fakanál? - kérdezem, ahogy helyet foglalok a kislányunk mellett.
- Csak a hitelesség kedvéért - legyint, s ahogy az asztalhoz közelít, a kezében tartott kanalat, a háta mögé dobja, ami így a mosogatóban landol.
Nevetve figyelem őket, ahogy az asztalnál bohóckodnak, ahogy morzsás arccal, egyszerre szürcsölik el a kakaójukat, s ugyanolyan bajuszt hagynak a szájuk felett, és ez megnyugtat.
Azonban elég egy óvatlan mozdulat, egy szájhúzás és máris lebuktatom magam.
- Mi a baj? - tátogja Harry, az asztal másik oldaláról. Szemöldökét felhúzza, majd szemei összeszűkülnek, ahogy engem vizslat. Nemlegesen rázom a fejem, de ez nem elég.
- Darcy, Kincsem, mit szólnál egy meséhez? - kérdezi a mellette ücsörgő kislányt. Darcy barna szemei felcsillannak, s édesapját meg sem várva a nappaliba szalad.
- Apu jössz már? - kiáltja, lelki szemeim előtt elképzelem, ahogy a kanapéra felmászva, lábait lelógatva ücsörög, s míg Harryt várva, izgatottan rugózik, úgy az édes fürtöcskéi is lengedeznek arca körül.
- Veled még nem végeztem - mutató ujját a mellkasomnak szegezi, ragacsos puszit nyom az arcomra, majd a nappaliba nyargal.  Egy ideig még hallgatom a vitájukat, ahogy megvitatják a meséiket, s már a pakolással is végzek, de Harry nem jön. Kényelmetlennek tartom a konyhában való várakozást, így szép lassan az emeletre sétálok. A szobánkba belépve, fejcsóválva közelítem meg a szét dúrt ágyunkat, s míg egyik kezemben egy könyvet tartok, a másikat a hasamra helyezem.
- Azt hittem világgá mentél - vigyorog Harry, ahogy becsukja maga mögött az ajtót, majd hasra fekszik mellettem az ágyban. - Mi a baj? Ki hívott, hogy ennyire fel vagy zaklatva?
- Sean - felelem, s ez az egyetlen szó kimondása is savként marja a torkom. Reakcióját figyelem, abba hagyja a hasam cirógatását, izmai megfeszülnek, és egészen halványan, még egy kidagadó eret is képes vagyok észrevenni a nyakán, ahogy fogait szorosan összezárja.
- Mit akart? - motyogja az orra alatt.
- Darcyról beszélt. Azt mondta nem mondasz el valamit nekem a tegnappal kapcsolatban. Ez igaz? - félve kérdezem, keze ökölbe szorul.
- Igen. Tegnap este Darcy Seannel volt. Magával akarta vinni, de időben értem oda - mondja, öklével a párnáját ütögeti, nagy meglepetésemre mozdulatai nem durvák.
- Miért nem mondtad ezt el nekem? Ez volt az, amit a konyhában is kérdeztem? Erről nem akartad, hogy tudjak? - faggatom.
- Emily, meg kell értened, hogy a saját érdekedben tettem - arca fájdalmas grimaszba torzul. - Elmondtam volna, ha nem lennél várandós. Nem akarom, hogy egy ilyen seggfej miatt felzaklasd magad, ezzel kockára téve a gyerekünk és a saját állapotodat is - kezei az enyémek után nyúlnak, de elhúzódom. - Most hova mész? - hangja szinte már elcsuklik, mikor ujjaim a kilincset markolják.
- Gondolkoznom kell - egyszerű választ adok, majd eltűnök a szobánkból.
- De ugye nem? - fejét az ajtófélfának dönti, ahogy kihajol a szobából.
- Nem Harry. Csak most szükségem van egy kis időre - nyugtatom meg.
Nem tervezek messzire menni, így csak a hintaágyat választom. Számomra hosszú órák múlásával egybeköthető időt töltök a friss levegőn, de nem is akarom számon tartani. A lágy, kellemesen meleg levegő, sokat segít abban, hogy megnyugodjak, s miután sikerül átgondolnom a dolgokat, nyugodt szívvel térek vissza a házba.
Nem haragudhatok rá, mert tudom, hogy csak segíteni akart. Szeretem és egy napot sem akarok azzal eltölteni, hogy haragszom rá és ezt neki is tudnia kell. A nappaliban találom meg. Darcy a mellkasára dőlve bámulja kedvenc meséit, de mikor észreveszi, hogy őket nézem, arrébb hessegeti a kis hercegnőnket, majd szorosan utánam haladva a konyhába jön.
- Haragszol? - félve kérdezi. Szemei pirosak, de nem látom nyomát a sírásnak. Keresztbe tett kezeit széthúzva hozzábújok, arcom a mellkasába fúrom, s mindössze egyetlen mondatot vagyok képes kipréselni az ajkaimon.
- Szeretlek Harry Styles.