45.rész

Sziasztok!:)

Nem hittem volna, hogy eddig eljutok majd, de meghoztam az utolsó részt is. Remélem tetszeni fog nektek. Egy utolsó bejegyzést fogok még hozni amiben mindent megköszönök, szóval azt most kihagynám. Viszont örülnék, ha bárki aki elolvassa ezt, vagy csak belenéz, pár sort hagyna maga után, hiszen ez nekem nagyon sokat jelentene. Bármilyen visszajelzést fogadok, a lényeg, hogy tudjam itt voltál.
A résszel kapcsolatban pedig ne öljetek meg. :D
Jó olvasást!
Nonci.xx

*~ Harry Styles ~*

Az izgatottság lüktet az ereimben, talán most utoljára. Melegség önti el a szívem, ahogy meghallom a minket felkonferáló introt. A percek csak múlnak, s mi összeölelkezve várunk, mielőtt elindulnánk. A menedzserünk, sok sikert kíván nekünk, így miután kiosztják a számunkra színkóddal jelölt mikrofonokat, beállunk a helyünkre. A felkonferáló videónk utolsó másodperceiben, felemelkedik a középső kivetítő, és mi megjelenünk a színpadon. London, Wembley stadion. A rajongók, torkuk szakadtából sikítanak, ahogy meglátnak minket, talán jobban, mint eddig bármikor. Kiráz a hideg, de szeretem ezt az érzést.
Én nyitok, megpróbálok mindent bele adni, majd mikor Zayn és Liam leváltanak, több időm marad körülnézni. Fülig érő mosolyok, ám mégis könnyes tekintetek mindenhol. Nem tudom megkülönböztetni a boldogságot és a szomorúságot. Most nem. Jobbra-balra sétálgatok a főszínpadon, integetek, puszit dobálok a rajongóknak, s mire feleszmélek az első számnak vége.
- Helló, mi vagyunk a One Direction! - kiáltom, ahogy végig futok a kifutón. - Nagyon örülök a találkozásnak, köszönjük szépen. Örülünk, hogy látunk titeket. Hogy vagytok? - folytatom, ahogy elérek a kis színpadra. Elmondom nekik, mennyire szeretem őket, és remélem, hogy élvezetessé tehetjük a ma estéjüket. Most egy nem megszokott dallistával készültünk, így folytatásként a mindenki által ismert dal, a What Makes You Beautiful csendül fel, melynek végén nem felejtem el a nadrágomat szorítani, mielőtt Liam ismét szövetkezne ellenem. Fejemet balra fordítom, ahol egy rajongóktól elzárt ülőszektorban, azok a hozzánk tartozóink ülnek, akik úgy döntöttek támogatnak minket. Szemeimmel Emilyt keresem, akinek ölében Nate ücsörög, fején egy kék fejhallgatóval, s mellettük Darcy foglal helyet, aki egy rózsaszín fejhallgatót kapott, a hangos zene miatt. A kapcsolatunk talán most a legerősebb. Eszembe jut, milyenek voltunk gyerekekként, mennyire ügyetlenek, mennyi rosszat csináltunk, most pedig már nem csak a feleségem, hanem a két gyermekem édesanyja.
Elmosolyodom az emlékképeken, ezért egy ideig az ő szemeibe bámulva éneklem a sorokat, ezzel éreztetve, mennyire csodálatosnak és tökéletesnek tartom. Azonban mégis el kell kapnom a tekintetem mikor sírni látom, mert tudom, hogy ezután én következnék, és ezt még nem akarom. Végig futtatom a szemem a többieken is. Eleanor fülig érő vigyorral ücsörög Sophia mellett, egymás kezét szorongatják, és ott van Perrie is, aki egyik kezét gömbölyödő pocakjára simítja, míg a másikkal Waliyha vállát öleli át, s így együtt énekelnek.
A szüleink, a testvéreink, Lou, Paul, Caroline, Julian, szinte mindenki, akire számíthattunk az elmúlt években, most ott ülnek. Szemeik büszkén csillognak, többségük arcán könny csorog. Igen, ez az utolsó koncertünk, a búcsúzás ideje. Talán pár év múlva megismételjük mindezt, de most ezt kell tennünk.

Végig nézek a tömegen, ahogy énekelek, s igyekszem, de a hangom többször is elcsuklik, így ilyenkor elrántom a mikrofont a szám elől, ezzel az éneklést a rajongókra bízva. A dal végezetével pihenek, próbálok nagy levegőket venni, úgy, hogy ez ne látszódjon, majd nagyokat kortyolok az egyik üveg vízből, aminek csak a negyedét fogyasztom el. A többit szokásomhoz hűen a megőrült tömegre locsolom. A palack alján lévő kis mennyiséget a számba veszem, először a tömegbe dobom, majd háttal a földre fekszem, s ahogy elindul a Better Than Words, mint egy szökőkút, úgy köpöm ki a vizet, amit hatalmas éljenzés fogad. Niall szólójánál, a szöszi mellé sietek, ahol egyszerre hatjuk végre a már mindenki által ismert mozdulatot, amit még nagyobb éljenzés követ.
Próbálok elvonatkoztatni a gondolattól, hogy most teszem ezt utoljára, boldog akarok lenni, azt akarom, hogy boldogan emlékezhessek vissza az utolsó koncertünkre, hogy a rajongóinknak örömet szerezhessek. Nem akarok az a Harry Styles lenni, aki végig bőgte az utolsó koncertjüket. Harry Styles akarok lenni, aki a bandájával őrületes bulit csapott a Wembley-ben még utoljára, annak ellenére, mennyire érzékeny is vagyok.
Felcsendül az Act my Age is, ami alatt Niall boldogan kecsegteti ír tánctudását. Louis és Liam utoljára vízi csatázhatnak, a You&I alatt, én pedig legalább háromszor körbefutom a színpadot, énekelek, hergelem a közönséget, táncolok, elcsitítom őket, vizet locsolok rájuk.
Miközben bohóckodva végig lejtek a színpadon, büszkeséggel tölt el minden, és nem utolsó sorban Sean is eszembe jut, aki Emily hosszas zaklatása óta, most börtönben ül.
Az Alive véget ér, én pedig a kifutó közepére kocogok.

- Mindenki jól érzi magát? - kiáltja Niall. Felfelé mutató hüvelykujjak lendülnek a magasba, amit eszméletlen sikítás fogad. Mutató ujjamat a számhoz emelem, s megpróbálom csendre inteni őket. Pár másodpercig működik, majd a hátsó sorok és ülő szektorok morajlani kezdenek, így még egyszer csendre intem őket, amit a kezemmel is jelzek.
- Sikíts! - üvöltöm a mikrofonba, s a tömeg szót fogad. Háromszor ismételjük meg ezt a műveletet. Minden koncerten szerettem játszani a rajongókkal. Éreztetni, hogy törődünk velük, hergelni, örömöt szerezni nekik, hogy sokáig boldogan emlékezzenek vissza a koncertek napjaira. Így ugyanezt teszem most is. Elindul a Best Song Ever, és a tömeg őrjöng.
- Őrülj meg London! - Liam sem fogja vissza magát. Louisval felváltva kiabálnak, én pedig énekelni kezdek.
Transzparenseket olvasunk fel, a kivetítőn megjelenik pár tweet, amiket teljesítenünk kell. Többek között Niall ismét ír táncba kezd. Louis a hasát mutogatja, majd arra kéri Liamet, hogy álljon fejre.
A közönség csalódottan hurrog, de Liam mosolyogva rázza meg a fejét, majd beatboxolni kezd, ezzel kiengesztelve minden jelenlévőt. Zayn pedig Zayn. Csendesen meghúzódik a háttérben, nem nagyon szól közbe. Többszöri elmondása szerint, ő már nem élvezi ezt az egészet, s mindent a rajongókért tesz.
A Stong után, mind értetlen arckifejezéssel bámulunk Louisra, aki hasra vágja magát a színpad közepén, majd odakúszik egy biztonsági őrhöz, s vállon kocogtatja. A férfi először megijed, majd Louis a fülébe suttog valamit, az őr pedig csak bólint, majd a közönséghez lépve, a kezébe vesz néhány telefont, amiket sikeresen feljuttat a színpadra. Majdnem mindegyikőnknek jut egy, s miután elég képet készítünk velük, visszajuttatjuk a tulajdonosoknak, akik sírva borulnak a segítőkész férfi nyakába. Hatalmas bulit csapunk, s a lehető összes dalunkat elénekeljük.
Aztán következik a Don't Forget Where You Belong. Kivételesen ez a mai koncert záró eleme. A rajongók táblákat emelnek fel, egységes képet alkotva. Ez már a show elengedhetetlen része. Míg az első szektorok azt mutatják ezekkel, hogy köszönik, addig a két hátsó szektor azt mondja, örökre veletek maradunk. Az ülőszektorokra pillantok, ahol fekete szívecskék néznek vissza ránk. Niall énekelni kezd, de a hangja elcsuklik. Képeket készítek a stadionról, ám amikor énekelnem kell, már nem viszem sokra. A majdnem 3 órás koncertünk vége közeledtével, nálam is eltörik a mécses. Rázkódó vállakkal figyelem a tömeget, levegőért kapkodok. Mosolyognak, de ők is sírnak, próbálom kierőszakolni a szöveget a számon, de a torkomban hatalmas csomó van, mégsem adom fel. Emilyre pillantok, s őt nézve fejezem be a dalt, miközben arra gondolok, hogy egész életemben mennyi hülyeséget csináltam. Egy azonban biztos. Nem felejtettem el, hogy hova tartozom.

VÉGE