28.rész

Csillapíthatatlan boldogságot érzek, miközben nyugtalanul pattogok az ülésben. Az a bizonyos 3 óra kínzó lassúsággal telik el.
- Rosszabb vagy, mint valami szöcske – nevet fel Harry. – Miért nem bírsz nyugton maradni? Legalább olvasd azt a könyvet, ami az előbb is a kezedben volt – mutogat össze vissza, miközben szemeit egy másodpercre sem szakítja el az útról.
- Már kiolvastam.
- Olvasd el még egyszer – túr a hajába. Ismét előveszem a könyvet és kinyitom az első oldalon, mielőtt még jobban felidegesíteném Harryt a hülyeségeimmel. 
- Nem megy, nem bírom – csapom össze egyből, miután elolvasom a harmadik mondatot is. – Hadd énekeljek neked valamit, a csodálatos hangommal! – vigyorgok, miközben megpróbálom nem kibökni a barátom szemét a mutogatásommal.
- Szeretnéd, hogy megálljak egy kórháznál? Hozok neked nyugtatót – simítja kezét a combomra, miközben gyengén megszorítja azt. Keresztbefonom a karjaimat és próbálok sértődött arcot vágni, ám ez nem tart sokáig, amikor észreveszem az ismerős környéket. Harry a terv szerint szép lassan leparkol, az út további részét pedig gyalog tesszük meg, hogy minél nagyobb meglepetést tudjunk okozni. Szép lassan elérjük a régi utcát, a mi házunk közelebb van, mint az övüké ezért az ajtóhoz sétálok, és szép nyugodtan megvárom, amíg átkocog a szomszédig. Az ujjain számolva jelez, így egyszerre nyomjuk le a csengőt. Motoszkálást hallok bentről, ezért elfordítom a fejem a szomszéd házról és az előttem lévő fára próbálok koncentrálni. Megmozdul a kilincs, végül az ajtó is szép lassan kitárul.  Egy döbbent arccal találom szembe magam, amit néhány másodperc múlva egy hatalmas mosoly és záporozó könnycseppek követnek. Lassan sikerül elpityerednem, s így borulunk egymás nyakába.
- Hiányoztál Kincsem! – súgja a fülembe, de mielőtt válaszolhatnék egy ismerős sikolyt hallok. A szomszédban is hasonló fogadtatás történik.  Nem telik el néhány perc, Harry és édesanyja sietnek át hozzánk. Amíg Harry üdvözli anyukámat én Annet ölelgetem.
- Vivienne, te tudtál erről? – faggatja Anne anyut a konyhában, miközben mi a régi szobám felé igyekszünk. Hatalmas lendülettel csapom ki az ajtót, Harry pedig fej rázva követ. Minden pontosan ugyanúgy van, ahogy itt hagytam. Egyenesen az ágyam felé sétálok, majd Harryvel az oldalamon a párnák sokasága közé vetem magam. Pár percig élvezem a nyugalmat, néha rettenetesen hiányzik a régi életünk.
- Szóval, ki nem hagyott vezetni útközben? – néz rám kérdőn a fürtöske, miközben fejét megtámasztja a kezén. Úristen csak ezt ne!
- Remélem, tudod, hogy már nem vagyok csiklandós – húzogatom a szemöldököm, ezzel próbálok kibújni a kínzás elől.
- Nem is arra gondoltam – tornázza magát ülő helyzetbe. Éppen csak egy pillanatra csukom be a szemeimet, amíg erőt veszek, hogy én is felkeljek, egy párna már az arcomba is ütközik.
- Menekülj, ha jót akarsz! – mondom még mindig csukott szemmel, a hangszínemet is próbálom komolyan tartani. Mire kinyitom a szemeim, Harry már a csípőmön ül, kezében egy újabb párnával.
- Mi történik, ha nem fogadok szót? – válaszul, felkapom a hozzám legközelebb eső párnát és hozzávágom. Hangos sikítások hagyják el a számat, miközben fel-felnevetünk. Rövid időn belül már két másik nevetés is társul hozzánk. Anyuék az ajtóban állva kacarásznak rajtunk, miközben mi fáradtan, összeborzolt hajjal, egymásba gabalyodva fekszünk az ágyamban.
- Én nyertem! – nyom egy puszit az arcomra, majd csípőjét riszálva indul ki a szobámból.
- Edward! Még nem végeztünk! – vigyorogva kiálltok utána, mire szúrós szemekkel néz rám, s kergetni kezd a lakásban. Egy ideig a nappaliban kergetőzünk, amikor pedig szédülni kezdek a bejárat felé sprintelek, feltépem az ajtót és meg sem állok a szomszéd házig. Ahogy beérek a lakásba egyenesen a nappaliba futok.
- Szia, Robin! – köszönök az értetlen tekintetű férfinak is, aki mellett sietősen elhaladok, de nincs időm az ölelkezésre, meg sem állok az udvarig. Megtámaszkodom a térdeimen, amíg levegőhöz nem jutok, a művelet sajnos nem tart sokáig ugyanis az üvegajtónál megpillantom Harryt. Hatalmas lábaival pillanatok alatt szeli át a köztünk lévő távolságot, ám mielőtt még letámadhatna egy harmadik fél is társul hozzánk. Gemma hatalmas lendülettel ugrik testvére hátára, miközben megállás nélkül ordibál. Amikor Harry kellőképpen elfárad, térdeit behajlítja, Gemma lemászik róla és szökdécselve közeledik felém, majd a nyakamba ugrik. Miután jó szorosan megölelgetjük egymást, ugyanezt a mozdulatsort megismétli Harryvel is.
- Annyira hiányoztál! – csimpaszkodik Hazz, nővérére. -  De várj egy kicsit, van még egy befejezetlen ügyem – indul el ismét felém, vigyorogva.
- Emily, megint a középső nevén szólítottad? –fordul felém Gemma nevetve. Harry egy pillanat alatt a földre teper, és hiába próbálom megvédeni magam, a derekamnak esik.

A tűz körül ülünk, miközben várjuk, hogy a nyársak megsüljenek. Harry kihasználja az alkalmat, amikor a poharamat a számhoz emelem, hirtelen megszólal.
- Anyu képzeld, unokád lesz! – vigyorog büszkén, én pedig félre nyelem a pohár tartalmát. Miután sikerül nem meg fulladnom, szüleink, csodálkozó pillantásokkal bombáznak minket.
- Akkor azt a gyereket biztos nem tőlem várod! – szalad magasba a szemöldököm.
- Nem is mondtam, hogy most azonnal – emeli maga elé a kezeit. – De te leszel az anyja – Karjait a nyakam köré fonja, és úgy dörgölőzik hozzám, mint egy szeretet éhes kiscica, miközben próbál egy csókot kipréselni belőlem.
A vacsora után könnyes búcsút veszek a barátomtól, és anyuval karöltve sétálok haza. A mosogatás és pletykálkodás után fáradtan térhetek vissza a szobámba. Ruhástól dőlök be, a már délután összetúrt ágyamba, s már az álom is kezd rám találni, amikor rezegni kezd a telefonom. Üzenetek hada támad rám, amihez egy bőszén vigyorgó fiú is társul a szomszéd ablakból.
- Nem tudok elaludni, kérlek segíts! – áll az utolsó üzenetben.
- Hogyan segíthetnék, ha te ott vagy én pedig itt?
-  Nyisd ki az ajtót, csak ne csapj zajt! – óvatosan mégis gyorsan lesietek és elfordítom a kulcsot a zárban. Nem telhet el 5 perc, az ajtó már nyílik is. Harry mit sem sejtve indul el az emelet felé, gyorsan visszafordítom a kulcsot és utána indulok.
- Itt ne hagyj – suttogom, mikor már sikerül utolérnem.
-  A szívbajt hozod rám! – fordul meg, az arcán pedig tisztán látom a rémületet még ebben a sötétben is. Közelebb lépek hozzá, fenekem alá nyúl, lábaimat a dereka köré fonom, és jó szorosan hozzábújok amíg fel nem érünk a szobámba. – Hiányoztál! – vigyorodik el, majd ajkait az enyémekre tapasztja, nyelve bejutást kér, végül pedig régi ismerősként köszönti az enyémet. Még mindig az ölében ülök, amikor leveszi a pólómat és végig fekszik az ágyon. Apró puszikat adok a nyakára, mire fordít a helyzetünkön és maga alá gyűr egy csábos mosoly kíséretében, megérintem az édes gödröcskéit, mire elkapja a kezemet és a tenyerembe csókol. Megszabadul a felsőjétől, segít levenni a nadrágomat, majd magát is megszabadítja a kényelmetlen farmertól. Ahogy végig nézek a felsőtestén, kénytelen vagyok beharapni alsó ajkam a látványtól. Nem hiszem el, hogy egy ilyen csoda pasit nevezhetek a barátomnak. Mire észbe kapok, már az előbb levett fekete pólóját bújtatja át a fejemen. Értetlenül nézek rá, mire elneveti magát és befekszik az ágyamba.
- Tudom, hogy szeretsz az én pólóimban aludni. Amúgy csak tiszteletben tartom, hogy anyukád a szomszéd szobában alszik – ereszt el egy édes mosolyt, majd karjait kitárja, én pedig szorosan hozzábújok.
- Szeretlek Hazz! – adok egy utolsó csókot a szájára.
- Én is szeretlek! Ugye tudod, hogy komolyan gondoltam azt a kisbabát? – kérdezi, mielőtt elnyomna az álom.
- Persze, hogy tudom – mosolyodok el.
- Ha visszamegyünk Londonba, gondoskodom is róla – mondja, de a szavak már lassan jutnak el a tudatomig. Valamiről még beszél, de már csak sutyorgást hallok, később pedig elnyom az álom.