37.rész

- Hol van Emily? Hol a menyasszonyom? Itt volt, mikor legutóbb elmentünk - szemeimbe könny gyűlik, ahogy az első utamba kerülő nővért faggatom. Tudni akarom, mégis félek a választól. Az a bizonyos 'mi van ha..' mindig ott lebeg a szemem előtt, mert a műtét sikeres volt, de az ő esetében, valami egészen más dolog történhetett. Lehet elveszítettem?!
- Nem tévesztett szobát? - kérdezi szórakozottan, én pedig ahelyett, hogy az ajtóra pillantanék, rávágom a nemleges választ. Ellép mellőlem, a recepciós pultig tipeg, én pedig követem.
- Emily Evans. Tüdőrákos, műtétje volt - sorolom a lényegesebb információkat, a hatvanas éveiben járó nő, átfutja párszor a kezében lévő lapokat, majd sutyorogni kezd a pár méterre lévő másik nővérrel.
- Ahogy gondoltam. Ön szobát tévesztett. Emily két szobával arrébb feküdt - mosolyog kedvesen, nekem pedig szemet szúr a múlt idő, de mielőtt rákérdezhetnék, folytatja, ezzel választ adva a kérdésemre. - Már felébredt, így Dr. Peterson kérésére, egy másik osztályra került. Emily, egyelőre még pár vizsgálat előtt áll, de amint az orvosok végeznek, bemehet hozzá.
Miután megkapom az információkat, összeszedem a srácokat, akiket út közben elhagytam, majd egy másik osztályra vezetem őket, melynek neve a kezemben gyűrögetett kis cetlin szerepel.
Több mint fél óra is eltelhet, teljesen elvesztem az időérzékem, csak menni akarok, újra látni őt, a kezét fogni, úgy csókolni, mint régen, a tudtára adni, hogy mennyire szeretem, és hogy vigyázni fogok rá.
- Á, üdvözlöm önöket - Dr. Peterson mosolyogva lép ki a kórteremből. - Emily, már nagyon várja önöket - tárja ki jobban az ajtót, s már indulnék is, azonban út közben megtorpanok és visszasietek a többiekhez.
- Menjetek először ti, én még tudok várni egy kicsit - biztatom őket, miközben helyet foglalok, a kényelmetlen székek egyikén. Miután a fiúk készségesen szót fogadnak, perceken belül elhúzódik a szalag függöny, az ablak elől. Liam idiótán vigyorog rám, majd a tekintetem tovább siklik, Emily nyúzott, s kétségbeesett arcára, mely csak akkor tükrözi a megnyugvást, mikor tekintetünk találkozik.
A fiúk egyenként megölelik, szót váltanak vele, ő pedig édesen felnevet valamin, miközben rám pillant, amiből egyből tudom, engem égettek be valamivel, de jelenleg ez sem érdekel. Fülig erő vigyorral ücsörgök és várok. Unalmamban számolgatni kezdem a székeket, később áttérek az egyik nagy virág leveleire, végül kikötök a csempéknél. A matekozásomat azonban megzavarja egy köhintés, mely az előttem lévő kórterem felől érkezik. Csodálkozva figyelem bandatársaimat, ahogy távoznak onnan, és azt is, hogy az eddig elhúzott szalagfüggöny, most ismét takarásban tartja a menyasszonyom.
- Se gyertyával, se rózsával nem tudunk szolgálni, de legalább a függönyt elhúztuk - paskolja meg a hátamat Louis, én pedig vigyorogva forgatom meg a szemem, majd eltűnök az ajtó mögött.
Barna szemei a plafont bámulják, melyek felragyognak, ahogy rám pillant. Másodpercek alatt szelem át a köztünk lévő távolságot, majd megtörten rogyok le a székre. Kezét, a kezeim közé veszem, s a számhoz tartom, hogy apró puszit leheljek rá.
- Hogy vagy? - kérdezem finoman, miközben egy tincset simítok el az arcából.
- Most már jobban - mosolyog, szemeiben őszinte boldogság csillan fel. - Hallottam eltévedtél - kuncog fel, mosolyát apró kezébe rejti.
- Legalább, te nem mondhatod el, hogy nem tettem érted semmit. Nekem senki sem mondta, hogy el fognak vinni innen, amint felébredsz, amíg mi a beteg gyerekekkel foglalkozunk.
- Ez nagyon édes volt tőletek - ujjai, melyek eddig a kezemben pihentek, most a hajamba túrnak, olyan érzéseket kiváltva belőlem, amik jelen esetben nem helyén valóak. - Azért levegőt vegyél - arca pírba borul, s mielőtt bármit is mondhatnék, magához húz, s egy érzéki, mégis lágy csókot lehel ajkaimra. Miután elválunk, mégis meglepve veszem észre, valójában mennyire gyenge és törékeny.
- Pihenned kellene - alsó ajkam beszívva, motyogom.
- Ahogy neked is - simítja kezét a térdemre. - Peterson, úgysem adott sok időt a látogatásra. Most már haza mehetsz, anélkül, hogy miattam kelljen aggódnod. Kérlek, aludd ki magad Hazz. Napokon belül már én is otthon leszek, egy ideig.
- Mi az, hogy egy időre? - szinte érzem, ahogy lesápadok. Szédülni kezdek, a remegés másodpercek alatt járja át a testemet.
- A műtét jól sikerült, de ennek még korán sincs vége. Vannak még vizsgálatok bőven, és kemoterápiák is a teljes gyógyulás érdekében.
- Ha tudnád, milyen büszke vagyok rád Mil.
- Tudom Harry - mosolyog. - szemei kábán pislognak fel rám. Homlokon puszilom, míg elsimítom a haját, gondosan betakarom, s miután fájdalmas búcsút veszek tőle, a saját dolgomra indulok.

*~ Emily Evans *~

Fél évvel ezelőtt, azt hittem az életem, itt véget fog érni. Ha Harry nem lett volna, már rég nem lennék, hiszen nincs a Földön, még egy ilyen csodálatos ember, aki ilyen erősen tudja tartani bennem a lelket.
Émelygek, és a hányinger kezd fölém magasodni, hiszen tegnap megéltem az utolsó kemoterápiám is, s Dr. Peterson ígérete szerint, ha jól érzem magam, holnap akár véglegesen elhagyhatom a kórház falait. Mosolyogva gondolok vissza, a már legalább 1 hónapja eltelt műtétemre, és még boldogabb leszek, ahogy végig nézek magamon. Ez a határtalan boldogság egészen addig tart, míg Martha, - a számomra kijelölt ápoló - meg nem jelenik, hogy ellenőrizzen, s mielőtt távozna, az éjjeliszekrényemre helyezi, a legfrissebb magazint, ahogy ezt minden nap megteszi. Ujjaim között forgatom a lapokat, sosem olvasom el a teljes újságot, csak ami érdekel, a szemem azonban mégis megállapodik egy vezércikken. Harry Styles megcsalja nemrég felépült menyasszonyát?