1.rész

*~Emily Evans*~

Egy gyönyörű rét közepén fekszem. Tőlem nem messze egy kis fakerítéssel lovak vannak elkerítve. Bizonyára ők is annyira élvezik ezt a jó időt, mint én. Mindig is szerettem volna egy lovat, de anya sosem engedte. Behunyom a szemem. Elképzelem, hogy egy gyönyörű pej lovon ülök és vágtatunk a mezőn. Bőrömet kellemesen simogatja a meleg levegő, félhosszú hajamba bele-bele kap a szél. Egy hideg cseppet érezek meg az arcomon, majd még egyet. Kinyitom a szemem. Fekete felhők borítják az eget, a fákat tépi a szél. Gyorsan kelek fel, összeszedem a holmim, amikor hirtelen egy ismerős dalt hallok meg. One Thing. A mező forogni kezd, a zene pedig erősödik. Mi történik? Szemeim tized-másodperccel nyitódnak ki, s én az ágyamban találom magam. Álmodtam, de a zenét még mindig hallom. Csak a csengőhangom. Gyorsan kapom fel a telefont az éjjeliszekrényemről, a kijelzőt meg sem nézem, csak szemeimet dörzsölgetve, húzom el a zöld ikont.- Már azt hittem fel sem veszed.

- Neked is jó reggelt! – mondom cinikusan.

- Ó, csak nem én ébresztettelek? – hallom meg rekedtes hangát, amiben némi gúnyt is sikerül felfedeznem.

- Nem vagy vicces! – veszem fel a flegma hangszínt, s kíváncsian várom mit talált annyira érdekesnek, hogy képes legyen felkelteni. Nagyon jól tudja, hogy gyűlölöm, ha felkeltenek, pont, mint Ő, ellentétben velem, rendszeresen táncol az idegeimen, ha az alvásról van szó. – Van valami fontos, amit közölni szeretnél? – kérdem, amikor már lassan 3 perce nem szólal meg.

- Csak arra voltam kíváncsi, hogy már ébren vagy-e. Szia – hadarja, majd mielőtt még válaszolhatnék, bontja a vonalat. Tisztázom magamban, hogy ez is csak egy értelmetlen beszélgetés volt, a telefont hanyagul az ágy másik végébe hajítom, s lustán hanyatlok vissza az ágyba. Miután sikerül a takaróba csavarodnom, és az ágyat is ismét kényelmesnek találom, percek választanak el, hogy ismét elnyomjon az álom. Laposakat pislogok, de mikor azt hinném, semmi sem zavarhat tovább, kicsapódik az ajtó, göndör barátom pedig fülig érő vigyorral esik be a szobámba, kis híján orra bukik a saját lábában, de még időben meg tud kapaszkodni a kilincsben, így amint visszanyeri az egyensúlyát, már vágtat is tovább egyenesen az ágyamig.

- Harry hagyjál már! – nyögöm, amikor mellém vetődik, és több millió dolgot tesz egyszerre, nehogy sikerüljön vissza aludnom.

- Ezer éve nem láttalak, így kell fogadni egy legjobb barátot? – sipítja, ajkait pedig lebiggyeszti. Nevetnem kell a látványon.

- Hajnali 2 óra volt, mire haza értünk, ne mondd, hogy ezer éve. Ezen kívül nekem még az ablakon kellett bemásznom a hülyeséged miatt, és ez nem a földszint! – vázolom a tényeket.

- Miért nem öltöztél még fel? – tereli gyorsan a témát.

- Harold! – kimérten mondom a keresztnevét, mire elfintorodik.

- Mit hivataloskodsz? – kérdezi, majd a takarót kezdi el cibálni rólam, amit jó erősen szorítok magamhoz, s még ha akarnám, se tudnám elengedni, mivel sikerült belegabalyodnom. – Legalább engedj be magad mellé, ma úgysem terveztem, hogy emberek közé viszlek – vigyorog gúnyosan.

- Én is szeretlek! Mit csinálunk ma? – a hangom élénkebb színben tündököl, amiért egy újabb napot tölthetek a legjobb barátommal. 

- Csak filmnézést, van egy rossz hírem, és semmi más nem jutott eszembe – húzza el a száját. – Remélem nem haragszol meg, és nem felejted el, hogy nem szívesen teszem ezt, de muszáj. 3 nap múlva utazok Londonba – idegesen rágcsálja az ajkát miközben a válaszomra vár. Tulajdonképpen mindenre számítottam csak erre nem. Nem állok még készen, hogy ismét itt hagyjon. 

- 3 nap? – a hangom kétségbeesettnek tűnik, ahogy az éles csendbe nyilall.

- Kérlek ne haragudj, hogy eddig húztam, nem tudtam hogyan mondjam el – tekintetével a padlót pásztázza. Nem szólok semmit. Fáj, hogy megint elmegy, de Ő akarta ezt, nem tehetek mást ismét bele kell törődnöm. Nem haragszom rá, mégsem tudok mit mondani, ezért csak sután ülünk egymás mellett. Egy idő után nem bírom tovább, az ölébe mászom, arcomat a nyaka és a válla közti hajlatba fúrom, karjaimat a nyaka köré fonom, és úgy szorítom, mintha az életem múlna rajt. Nem olyan erősen, hogy megfulladjon, mégis tudja mit szeretnék ezzel kifejezni. Nem haragszom rá, nem tudok. 3 nap nagyon kevés idő, amit nem szeretnék olyan dolgokkal tölteni, mint például a harag. Még mellettem van, de a hiányát máris érzem, nincs rosszabb elveszíteni egy legjobb barátot, még úgy sem, hogy több km választ el minket.

- Hé, ugye nem sírsz? – kérdezi, amikor már tisztán hallható a halk szipogásom. – Mil, nem örökre megyek el, szeretek itthon lenni, mert tudom, hogy biztonságban vagy, melletted újra a régi Harry Styles lehetek, de vissza kell mennem, különben Paul biztosan kitekeri a nyakam. – A mindig rideg külsőt viselő férfi neve hallatán, apró mosoly kúszik az arcomra. Paul olyan, mintha a második apjuk lenne, szigorú, mégis tiszta szívből szereti a srácokat, és saját fiaiként tekint rájuk. Nem szeretném, hogy elmenjen, de mennie kell, hiszen nélküle nincs One Direction. Szeretem a srácokat is, szinte a testvéreim, mégis zavar a tudat, hogy Hazznak ismét el kell mennie és akár hónapokig nem is láthatjuk egymást, ami megrémít.

- Szeretlek! – mindössze csak ennyit tudok mondani. 16 éve vagyunk legjobb barátok, néha mégis azt hiszik, együtt vagyunk. – Megnézzük az Igazából szerelmet? – dörzsölöm meg az arcom, s valamennyire vidámabbnak tűnök, amint kezdek megnyugodni.

- Nem is szereted azt a filmet – szalad magasba a szemöldöke. Imádom, hogy ennyire ismer. Számomra az a film nem mondd semmit, neki mégis ez a kedvence, így szó nélkül képes vagyok végig nézni. Amíg Ő a tévénél ügyetlenkedik, lefutok a konyhába, némi élelemért, ugyanis én ma még nem ettem. Néhány zacskó finomság beszerzése után, indulok is vissza.

A film közben szorosan bújúnk egymáshoz, én pedig nem éppen tudok koncentrálni az előttem lévő készülékre, néhányszor elmosolyodom pár jelenetnél, de többre nem futja, a gondolataim szüntelenül is elkalandoznak. Még emlékszem milyen volt amikor Harry először hagyott itt. Azt mondta, valóra váltja az álmát. Tény, hogy már akkor is csodálatos hangja volt, mégis féltettem, hiszen az életben rengeteg meglepetés vár ránk, s nem tudtam, mit fogok csinálni ha még sem sikerül neki. Féltettem, mégis bíztam benne, mert tudtam mennyire fontos neki. Végig vele voltam, ott álltunk hátul, mérhetetlen boldogság ragyogott az arcán, amikor kiderült, hogy tovább jutott, mi pedig nélküle jöttünk haza. Egy kisebb keveredés után, Simon egy bandát alakított ki, 5 szerencsés kiválasztottból, köztük volt Harry is, így született meg a One Direction. A műsort sajnos nem nyerték meg, mégis úgy emlegetik Őket ’A fiúk akik elvesztették az X Factort, de megnyerték a világot!’ 

- Unod? – gondolatmenetemet, ez a kérdés zavarja meg.

- Nem, csak elgondolkoztam – mosolygok, s a maradék időben megpróbálok inkább a filmre koncentrálni. Miután lemegy az utolsó kép kocka is, a hasam egy korgással jelzi, hogy a film alatt elfogyasztott rágcsálni valók, nem tették meg kellően a hatásukat.

- Rosszabb vagy mint Niall – nevet fel Haz.

- Mondd azt, hogy ilyen kajákkal te jól tudsz lakni?! – szemöldökön kérdőn vonom fel.

- Igazad van, de ezt is most ettük meg, nem koroghat a hasad ilyen hamar – mondja, majd gondolkozási időt sem hagyva, pattan ki az ágyból, karomnál fogva magával ránt. Szerencsétlenségemnek köszönhetően, majdnem megölelem a padlót, miközben a lábam a takaróba ütközik. Harry ismét jót derül rajtam, majd megelőzi a bajt, a hátára kapva szalad le velem a konyhába.

Amíg Ő a kakaó készítésben mesterkedik, én próbálok valami ehetőt keresni, végül a lekváros kenyér mellett döntök.

- Anyával nem találkoztál amikor jöttél? – kérdezem miközben lekvárt kenek a kenyerekre.

- Út közben. Azt mondta, későn jön, de megpróbál sietni, és a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak rád.

- Akkor ugye ma is itt alszol? – csillannak fel a szemeim, válaszul pedig egy értetlen arckifejezést kapok, amit egy kaján vigyor, majd egy szemöldök húzogatás követ. - Bolond vagy Styles!